Alig vártam, hogy végre elteljen az a négy nap, amit a suliban töltök, és végre írhassam tovább a regényemet, de persze nem lett belőle semmi. :( Pénteken segítő kommunikáció órára csináltunk egy ppt bemutatót csoporttársammal, (vagy inkább barátnőnek nevezném). Persze még nincs kész, ezért holnap ülhetek neki, befejezni. Még egy videót is össze kell vágnom, hmmm isteni lesz. Ma szülinapoztunk, nagymamám 60. születésnapját ünnepeltük, az egész család össze gyűlt, emellett unokahúgomnak, Petrának is névnapja volt. Tehát, a mai nap megint ki volt lőve. Holnap azonban szakítok rá időt, ha elalszom fölötte, akkor is. Egyébként egyre inkább úgy érzem, hogy a szereplőim valamelyest a barátaim is, néha jobban ismerem őket, mint saját magamat. Ez ijesztő, de így van. Egyébként nem is tudom mit várok így másoktól, ha még én sem igazodom el magamon. Az emberek általában félre ismernek, gyakran nem is kedvelnek, hiszen nem ismerik az igazi Dawnt. Igazából egy "lelkis", jóhiszemű, mások problémáit a magamé elé helyező lány vagyok. Ez néha jó, néha rossz, de hiszem azt, hogy meglesz érte a jutalmam, egyszer az életben, vagy az életem után. Hiszek a túlvilágban és hiszem azt, hogy van valami felsőbb erő, ami mozgatja a világ szálait. Ezt ki hogy nevezi, mindenkinek más, de alapjában véve ugyan az.
Na ennyit filozofálgatásról. :) A regényt illetően anyukám új ötleteket adott, no nem a történettel kapcsolatban, hanem a megjelentetés módjáról. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Ő a legfontosabb ember az életemben, több van köztünk mint anya-lánya kapcsolat, ami szerintem annak is "köszönhető", hogy kiskorom óta így lettem nevelve. Szóval.. köszi anyuci. :) Ő tett azzá ami vagyok, és ami leszek. Ha ő nincs, talán (sőt.. biztos), hogy a tehetségem a semmibe vész.
