KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK

Sziasztok! A mai napra hoztam egy kis szösszenetet a könyvből. :) Ha tetszik, amit olvasol, a jobb oldalon található "IDE KATTINTVA" fül alatt meg is rendelheted. 

Bevallom, sokáig gondolkoztam, hogy megtartsam-e ezt a jelenetet, avagy sem. Végül, maradt. És nagyon hálás vagyok saját magamnak, hogy így döntöttem. :D 

Felriadtam. A szobában sötét volt. David egyenletesen szuszogott mellettem, miközben szorosan ölelt. Ujjait úgy fonta össze az enyémekkel, mint az álmomban. Kikászálódtam a szorításából, és amennyire csak lehetett, távolabb húzódtam tőle. Az álombeli alakra gondoltam. Szabályosan fájt a hiánya. Ki akartam deríteni, hogy ki ő és miért tűnik fel időről-időre a képzeletemben, de hiába sikerült magamra kényszerítenem az álmot, az idegen nem tért vissza hozzám.

David azonban annál inkább. Arra ébredtem, hogy csókolgatja a vállamat. A jobb oldalamon feküdtem, magzatpózban kuporogva. Egy ideig próbáltam úgy tenni, mintha aludnék, de úgy tűnt, szerelem ide vagy oda, nem szándékozik tiszteletben tartani, hogy alvó embert nem illik ilyen alattomos módon felébreszteni.

Hatalmas keze végigsiklott az oldalamon, hogy a fenekemről lecsusszanva – miért is ne – belém tömje az ujjait. Komolyan azért imádkoztam, hogy hirtelenjében kapjak stroke-ot, és ne kelljen újra összefeküdnöm vele. Mondjuk, annyi pozitívum legalább volt a dologban, hogy egész „kapcsolatunk” alatt először, nem erőszakkal esett nekem. Igazából, ha nem lettek volna piszok rossz élményeim vele és a vele való összebújással kapcsolatban, még jól is esett volna, amit csinált. Így azonban más volt a helyzet.

Ha még egyszer bárki is belém tömködi az ujjait, csuklóból harapom le a kezét, legyen az David vagy akárki más!

Tudtam, hogy nem húzhatom túl sokáig a műalvást. Végtére is, ki hinné el, hogy nem veszem észre, ha belém hajítanak akárhány vaskos ujjat? Ahhoz pedig nem volt merszem, hogy újra előhozakodjak azzal, hogy „nincs kedvem”. Rohadtul feltűnő lett volna. Az idegesítő nyúlkálás megszűnt, helyébe azonban egy még idegesítőbb dolog lépett: óvszer csörgés. Összeszorítottam a szemeimet és próbáltam kizárni, ami mögöttem történik, hogy nyugodtan gondolkodhassak.

Keresnem kellett egy személyt, akire gondolhatok, hogy elviselhető legyen az elkerülhetetlennek tűnő procedúra. Tudtam, hogy immár nem hívhatom a segítségemre Sam tejbetök-képét. Még a végén újra elbőgtem volna magamat, az pedig magával hozott volna egy csomó kérdést, amire nagyon nem akartam válaszolni.

Ki legyen az? Ki legyen az? Gyorsan, gondolkozz! Gyerünk már! Színész? Énekes? Valami jó pasi! Egy szexi, sötét hajú… Gyorsan!

Éreztem, hogy megérintett. Sőt, még egyéb dolgot is éreztem, amint a hátsómat böködte. Tuti biztos voltam benne, hogy ha nem veszem gyorsan a kezembe az irányítást, gazdagabb leszek egy újabb brutális együttlét emlékével. Volt egy olyan tippem, hogy David gond nélkül megerőszakolna „szeretkezés” címszó alatt.

Az álombeli lovagom! – határoztam gyorsan. – Na, nézzük! Magas, szálkás test, sötét, szélfútta haj, kívánatosan dús ajkak… borosta… ah… Selymesen puha ujjak, ahogy végigsimít a testemen, ahogy megcsókol azokkal a mézédesnek tűnő ajkakkal… Az a vattacukorillat… Uh, egek! Beletúrok abba a szexi, kócos hajba… megragadom, hogy dús ajkait a melleimhez irányítsam. Ő pedig végigcsókolja őket, mi az, hogy végigcsókolja, egyenesen kínozza őket a csókjaival. Gyöngéden belém harap, miközben végigkarmolom a hátát, és csak szívom magamba azt a részegítő, mámorkeltő vattacukorillatot. Olyan erősen szorít, hogy összeroppanok a karjai között, és élvezem… De még mennyire, hogy élvezem… Atyaságos Úristen! Ez maga a vegytiszta szerelem…

Mintha a Niagara-vízesés indult volna útjára a lábaim közül. Totál begerjedtem. De nem Davidre. Igazából, őt már nem is jegyeztem. A tudatom kiröppent a testemből, átsuhant az álmaim világába, hogy gondolatban az éjsötét hajú férfival töltsem az éjszakát. Annyira fel voltam izgulva, hogy képes lettem volna még magamhoz is nyúlni, csak, hogy a szemeim előtt lezajlódó szenvedélyes szex-jelenet buja álomképét fenntartsam.

Ráfordultam Davidre, és anélkül, hogy akárcsak egy pillanat erejéig is kinyitottam volna a szememet, megtámaszkodtam a mellkasán, hogy a körmeimmel végigszántsam a bőrét, miközben úgy vonaglottam rajta, mint egy hivatásos, akinek már a kisujjában van minden mozdulat.

Köszönöm, sötét hercegem! Nem bírtam volna ki még egy „kutyust”.

– Mi a franc van veled? – hallottam David hangját nagyon-nagyon távolról, de válaszra sem méltattam. Az kiszakított volna az álomképből, abba pedig képes lettem volna belehalni.

A tenyeremet a szájára tapasztottam, hogy ne pofázhasson bele a vágyteljesítő képzelgéseimbe, majd még gyorsabb tempóra kapcsoltam. A saját hangomat tökéletesen érzékeltem. Olyan hangosan sipítottam, hogy szerintem felvertem az egész tömböt, és a nyakamat rá merném tenni, hogy még fogdostam is magamat, azt képzelve, hogy álmaim titkos látogatója cirógatja a testemet.

– Hé! Catherine! – szólongatott David, mindhiába.

A franciaágy úgy nyikorgott-nyekergett alattunk, hogy szerintem az alsószomszédunk még a szépnagyanyánkat is kiátkozta a sírból, mérgében. Utolsó erőmorzsáimmal elképzeltem, hogy az ismeretlen férfi keményen belemarkol a fenekembe puha ujjaival, és jó erősen tart magán, amíg kirobban belőlem a gyönyör. És, így is tettem, a fenekemet markoló puha ujjacskák nélkül.

Egek! Micsoda déjà vu…

– Ah! Baby! – törtem ki, és ráborultam David mellkasára.

A szavaim azonban nem neki szóltak. Nem-nem! Egy percig sem. Még véletlenül sem. Ezt az én csodálatos, éjsötét lovagomnak küldtem, a létezés akármelyik birodalmában is tartózkodott éppen.

– Mi van veled? – ragadta meg a karomat David, és maga mellé hajított. Nem bántam. Teljesen el voltam veszve az álomvilágomban.

– Semmi – dünnyögtem, miközben úgy tekeregtem, mint egy bagzó macska, aki fel akarja hívni magára a kandúrok figyelmét.

Kussolj már! – vigyorogtam magamban.

– Catherine! – rázott meg. – Mi volt ez?

– Mi van? – förmedtem rá. – Már az is baj, ha élvezem?

Fel tudtam volna rugdosni az Uránuszig, amiért meg merte engedni magának, hogy feleslegesen pofázzon, amikor szemmel láthatóan a hátam közepére sem kívántam a faggatózását. El voltam foglalva egy sokkal fontosabb és élvezetesebb dologgal: Mr. Feketehajjal.  

– Szóval élvezted? Minő meglepetés! – fordult rám.

– Aj! Még nem végeztél? – húztam fintorra a számat, reflexből.

Basszus, ez vágó volt… 

– Mi volt ez a grimasz? – pislogott le rám.

– Milyen grimasz? – kulcsoltam a nyaka köré a karjaimat. – Ez volt életem legjobb együttléte! – mosolyogtam hamisan. – Mégis miért grimaszolnék?

Nem szólt semmit, csak rátehénkedett a mellkasomra, és csigalassúsággal mozogni kezdett felettem. Hát, legalább nem fájt. Gyorsan elengedtem a nyakát, mielőtt elhitte volna magáról, hogy egy percre is foglalkoztat a kielégülése. Unottan bámultam a sötétségbe vesző plafont, mire eszembe jutott, hogy igazából élvezhetném is a dolgot. Gyorsan visszarántottam magamhoz álmaim lovagját. Habár, a kép már nem volt annyira erős, hogy kitartson egy újabb élvezetig, de legalább el bírtam viselni magamon Davidet, ami már nagy szónak számított. És, ha a fantáziám segítségével képes vagyok magammal elhitetni, hogy élvezem a dolgot, akkor még a végén tényleg normalizálódhat a szexuális életünk.

Ráférne…

– Oké! – húzott magához, dolga végeztével. – Mit bazsalyogsz?

– Tessék?

Fel se fogtam, mit kérdezett. Lelki szemeim előtt még mindig az Adoniszommal múlattam az időt.

– Furcsa vagy, hercegnőm. Történt valami, amiről nem tudok?

– Ja – vigyorogtam rá. – Elélveztem. Durván.

– Hm… – cirógatta meg az államat. – Úgy tűnik, csak szerelmet kellett vallanom.

– Igen, tényleg úgy tűnik – hagytam rá.

Istenem! Mekkora palimadár vagy! 

Borító

Kattintsatok a jobb oldalon a Kísértés (újabb nevén Kavargó Rózsaszirmok) című blogomra, mert megmutatom a borítótervemet.

Egyszer, de mutatós. Vagy mégsem? Skubizzátok meg! 

MEGJELENIK A KÖNYVEM!

Sziasztok!

Huh! Senkinek nem kívánom azt a három napot, amíg sikerült feltörnöm a saját blogomat. :D
Mi tagadás, elég régen jártam már itt.

Ez a hír az alábbi blogomhoz kapcsolódik (katt) ugyanakkor úgy gondolom, hogy semmi probléma nincs azzal, ha megosztom itt is. :) Érdemes lesz egyébként rákattintani, mert megosztok egy elég hosszú részletet a nyomdakész szövegből. :P

Igazából, leírhatnám újra, de mivel lusta vagyok, átmásolom a mások blogomról, amit közölni szeretnék veletek.

Szóval, kezdjük is!

Van szerencsém egy fantasztikus hírt megosztani veletek, illetve többet is, de most maradjunk a legfontosabbnál! 

Hála a jó égnek, hogy abban a korban születtem, amikor a könyvkiadás már mindenki számára elérhető és a kiadók nem csak a nagy nevekkel állnak szóba. Éppen ezért, szeretném nektek bejelenteni, hogy a a Kísértés néven futott, (azóta már jó párszor átnevezett) Kavargó Rózsaszirmok névre hallgató regényem 2017 első felében végre meg fog jelenni. Juhú! 

Kicsit furcsa visszatérni erre a blogra, olvasni a kis gyermeteg szárnypróbálgatásaimat, visszanézni a bődületes nagy hibáimat, a kiforratlan írótechnikámat. Sajnos és szerencsére eltelt már jó pár év az indulás óta, és egyáltalán azóta, hogy utoljára ide írtam. Volt időm fejlődni, azt is tettem. :) 

Átalakult a regény is, az eredeti sztoriból (és szövegből) csak minimális elemeket mentettem meg, ami - bevallom - egy nagyon szomorú időszakot jelentett, végtére is, olyan volt, mintha plasztikai műtétek százainak vetettem volna alá a gyerekemet. Ennek ellenére egy percig sem bánom, hogy kifordítottam a sarkaiból a teljes történetet, mert lett belőle egy annyira jó regény (illetve több, erről majd később), hogy még én is meglepődtem saját magamon. Egy jó pár hónapja már készen vagyok az első két kötettel, illetve már a harmadikat is majdnem befejeztem, de még mindig nem tudom elhinni, hogy én hoztam világra ezt a történetet. 

Mivel egyértelműen tudom, hogy mi lesz a vége, elcsábultam és megírtam az epilógust. Nem most, már hónapokkal korábban. Hát... ha ti láttatok már embert sírni... (Hagyjuk!) 

Lényeg a lényegben, hogy alkottam egy olyan könyvet, amit mindig is szerettem volna olvasni. Angyalok, boszorkányok, titkok, szerelem, árulás, dráma, humor és persze egy kis erotika. 

Nem én vettem észre, hanem az előolvasók, hogy egy olyan kiforrott stílusom lett, hogy ezer közül is felismerik az írásaimat. Éppen az egyik pikáns szexjelenetemet küldtem el az egyik előolvasómnak (kíváncsi voltam, hogy mi lesz a reakció), de nem akartam megmondani, hogy én írtam. Persze, nem tudtam titokban tartani. Egyből felismerte a szavakon a kézjegyemet. Igazából, szerintem ez egy nagyon jó dolog és nem tudom, hogy csináltam, de úgy látszik, összejött. 

És, ha már a szexjeleneteknél tartunk. Igazából nem nagyon akartam... MERTEM belevinni szexet, azon túl, hogy említés esik róla pár mondatban. Idegenkedtem a gondolattól, hogy számomra ismeretlen emberek a szexuális fantáziálgatásaimat (akárhogy is mondjuk, ez az) olvasgassák. Aztán belegondoltam, hogy az ismeretlenekkel még csak-csak megbirkózom, na de hogy a közvetlen környezetem ilyet olvasson tőlem... Agyrém! (És igen, azóta mama és papa is beleolvasott, ugh!) 

Aztán egyik drága előolvasóm, igazából a leglelkesebb és legsegítőkészebb előolvasóm, rábeszélt, hogy nyugodtan fejtsem ki ezeket a részeket, mert fontosak a főhősnő személyiségfejlődésében (ez való igaz), elengedhetetlen a karakterek megismeréséhez és úgy egyébként is szórakoztatóak. 

Zsigerből úgy írtam meg a jeleneteket, hogy még a fájdalmas és drámai szituációkba is csepegtettem humort. Ez tényleg nem szándékos volt, inkább a saját személyiségemnek köszönhető. Imádom, amikor a főhősnőm kiszól a szövegből és kommentálja a saját hülyeségeit. Ezeken akkorákat nevetek írás (és olvasás) közben, hogy zeng tőlem a ház. 

Szétszedtem a könyvet is, az eredetileg 600 oldalra tervezett első részből költséghatékony okokból lett két 350-400 oldalas könyv. Bevallom, ezen sokat vacilláltam. Az első rész ugyanis így önmagában inkább egy bevezetőkötet. Aztán átolvastam egy csomó, általam szeretett könyv első kötetét. A legtöbb szintén csak egy bevezetőkötet, így mertem nagyot gondolni és trilógiába átvinni a dolgot. Aztán vagy bebukom, vagy nem. :) (A profit nincs a céljaim között). 

A személyes kedvencem egyébként a harmadik kötet. Még én magam is látom, hogy hogyan változtam mind személyiségileg, mind írástechnikailag az elmúlt években, de különösen az elmúlt fél évben, amikor ténylegesen csak a regényemre koncentráltam. A harmadik részt egy igazi mesterműnek tartom, önmagamhoz képest. Persze, könnyebb dolgom volt vele, mint a korábbiakkal. Megvan minden karakter, van egy jól felépített világ, stabilan állnak a konfliktusok. Már csak el kell varrjam a szálakat úgy, hogy nagyot szóljon (úgy lesz, hihi). Szóval, elmondhatom, hogy ahogyan haladunk előre az időben és a regényekben, egyre jobb lesz a történet. Legalábbis remélem, hogy az olvasók is így fogják gondolni. :) 

Előolvasói vélemények alapján el merem hinni, hogy van helyem az írók között. És, hé! Elvégre nekem azért adtak egy kemény-fedelest, mert író lennék, vagy micsoda. :D 

Ha esetleg érdekel benneteket a könyvem, vagy a könyvkiadás menete, minden, ami ezzel kapcsolatos, akkor gyertek át a nem rég indult blogomra! Folyamatában mindent meg fogok osztani veletek, a tördeléstől kezdve a borítóterven át, a mintapéldány, majd a kész könyv kézhezvételéig.

Természetesen beszélek majd a terjesztésről, arról, hogy én személy szerint milyen marketingstratégiát építettem fel (amit most csinálok is az :D), meg még sok minden másról, bennfentes infókról. 

Mivel azzal, hogy a nagyvilág elé tárom, ami a fejemben van, gyakorlatilag lecsupaszítom önmagam, így nem lesz okom sem hazudni, sem szépíteni a dolgokon. Mindenről ŐSZINTÉN fogok beszélni. Még a gyengeségeimről is, elvégre emberek vagyunk. 

Szóval, ha érdekelnek benneteket az ilyen dolgok, akkor kattintsatok IDE, ha pedig esetleg facebookon jelölnétek az írói profilomat, akkor IDE. A "civil" profilomon is elértek, azt pedig ITT találjátok. :)  

Ma vagy holnap közzéteszem az első videót, érdemes lesz megkukkantani! 

Puszi! 

Újraindulás :)

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy újra el kezdem írni A fény gyermekét és ezzel egy időben újra indítom a blogot is. Szóval, ha még valaki emlékszik a történetemre, akkor szívesen látom újra az olvasóim között, aki nem emlékszik, vagy nem ismerte eddig azt is nagy szeretettel várom. Kezdésnek itt is van az első 1,5 oldal, átírva, átdolgozva, két év után újra gondolva. :) Jó szórakozást.

Üdv, Hajni

Zilálva ébredtem. A torkomba tóduló levegő teljesen kiszárította a számat, a mellkasom pedig úgy hullámzott, mint a tenger vize, mikor a viharos szél megzavarja nyugalmát. Félálomban végigtapogattam minden tárgyat, ami a kezem ügyébe esett, mire végre sikerült felkattintanom az éjjeliszekrényemen álló halovány fényű kislámpát. A szememet zavarta a sárgás fény, ezért sűrűket pislogtam, hogy hozzászokjak a világossághoz. A hajtömeget, ami az arcomba hullott megpróbáltam a helyére igazítani, hogy körbetekinthessek, azonban az ósdi és ormótlan ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. A torkom még égett a hirtelen beszippantott száraz levegő miatt, de nem törődtem vele, inkább arra koncentráltam, hogy kiderítsem, miért érzem azt, hogy valaki figyel. A zsigereim egyre csak azt súgták, hogy óvatosnak kell lennem. „Kezdesz becsavarodni Emma, mostanában túl sok horror filmet nézel” suttogtam magamnak de, hogy megnyugtassam egyre dörömbölő szívemet lassan körbetekintettem a lila tapétás padlásszobában. Minden a helyén volt, nem hiányzott semmi. A puhafából készült íróasztalom, amit még a nagyapámtól örököltem mozdulatlanul hevert az ágyammal szemben, csak úgy, mint az előtte elhelyezkedő, s hozzá egyáltalán nem illő, lila színű babzsákfotelem. A matricákkal tarkított laptopom az asztalon pihent, körülötte félig kész esszék és tankönyvek tucatjai vártak arra, hogy összepakoljam és befejezzem őket. Tőlem jobbra a világoskék sötétítő meg sem lebbent, békésen lógott alá a karnison. A telefonom a földön hevert, biztosan álmomban vertem le. Ügyetlenül és duzzogva kászálódtam ki az ágyból, felvettem a földről a kis holmit, majd bedugtam a párnám alá. Mindig ott tartottam, mert ha nem volt a közelemben szinte meztelennek éreztem magamat. Visszabújtam az ágyba és újra az esszékupacra pillantottam, ami megerősítette bennem az elhatározást, hogy van még pár befejezetlen ügyem az álommanóval. Lekattintottam a kislámpát és a fejemre húztam a takarót, hogy zavartalanul hódolhassak a legkedvesebb időtöltésemnek. Az álmaim színesek voltak és zavarosak. Nem tudtam alakokat kivenni belőlük, inkább olyan volt mint egy nagy, csicsás absztrakt festmény. A színek és formák egymást váltották, s a képek annyira felgyorsultak, hogy már nem tudtam követni őket. Végül irtózatos fejfájásra ébredtem. A világoskék sötétellő nem ért össze teljesen az ablakomon, így a  nap kacér sugarai bevilágították a szobámat egy vékonyka csíkban. A fénysugárban apró porszemek járták táncukat. Fél óráig harcolt egymással a lustaságom és a fejfájás, végül a fájdalom győzött, s nagy nehezen rávettem magam arra, hogy leszaladjak a konyhába és keressek egy Aspirint. Kiküzdöttem elfeküdt testemet az ágyból, magamra kanyarintottam a rózsaszín, mosolygós csillagokkal pingált köntösömet és a lépcsőt fedő bolyhos szőnyegen lebattyogtam a konyhába, ahol egy ismerős és oly kedves illat csapta meg az orromat. Enyhén odakozmált pirítós hevert a zöld márványpulton egy nagy, műanyag tányéron. Nyilván valaki reggelijének a maradéka lehetett. Tudtam, hogy anyu korán szokott felkelni, de szombat volt, így nem értettem a korai reggelit. A mi családunkban a szombat a lustizós nap volt. Általában dél körül keltünk, ezután bekaptunk egy-két szendvicset, majd mindenki elvonult a maga dolgára. Délután ötkor szokás szerint pizzát rendeltünk és közösen néztük meg a kedvenc sorozatunkat, a „Pénz, hírnév szerelem” névre hallgató telenovellát. A történet elég gagyi és felszínes volt, pont úgy, mint bármelyik tucatsorozat, de a férfi színészek lélegzetelállítóan szexik voltak benne, ami egy szingli nőnek és két tinédzser lánynak maga volt a paradicsom. Ez a nap azonban más volt, mint a megszokott szombatok. A kihűlt pirítósra tapasztottam a tekintetemet, közben pedig próbáltam kitalálni a korai ébredés okát. Végül egy vékonyka, fehér papírfecnit fedeztem fel a zöld márványpult másik oldalán, amit valaki nekem címzett. Érdeklődve vettem a kezembe és olvasni kezdtem az elnyújtott, dőlt betűket. 

62. A fény gyermeke, folytatás. (Ajándék gyanánt a több mint 3000 látogatóért) ^^ KÖSZÖNÖM

„De ha ki is futnék, hova megyek? „ – gondoltam, hiszen nem ismertem senkit. – „Vagy kopogtassak be valahová?” – vívódtam tovább magammal. – „De azt sem tudom, hogy hány óra van, talán már késő este, hiszen sötét van”.  Mivel sehonnan sem láttam lámpafényt kiszűrődni, arra a következtetésre jutottam, hogy az éjszakának az a szakasza uralkodhat már, mikor az emberek legmélyebb álmaikba elmerülve fekszenek az ágyukban. Így, jobb megoldás híján sarkon fordultam és becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Azzal a lendülettel azonban, ahogy megfordultam, oda is simultam a hatalmas tölgyfaajtóhoz és sikoltottam egyet. Kezeimet védelmezőn magam elé tartottam. Majd az egyik kezemet magam mögé csúsztattam, nesztelenül és megragadtam a hideg, vaskos kilincset. Az idegen megmozdult, ezért újra felsikkantottam.

–        Pszt! – Szólalt meg az idegen, és mutatóujját a szájához szorította, majd kezeit feltartotta, mintha azt mutatná, békével jött.

Elhallgattam, de hátul lévő kezemmel még mindig szorongattam az ajtókilincset, hogy baj esetén azonnal elmenekülhessek. Azonban ahogy a férfit néztem, rájöttem, hogy egy úriemberrel van dolgom. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi van rajta, de frakkra és cilinderre emlékeztetett. Végig futott rajtam az abszurd gondolat, hogy az illető talán egy szellem, de gyorsan elhesegettem a feltételezést.

–        Ki vagy te? – törtem meg végül a csendet.

–        Edmund Godwin vagyok, kisasszony. – szólalt meg az idegen suttogó hangon.

–        Ne haragudj. De ismerjük egymást? – kérdeztem, de magam is tudtam, hogy a válasz „nem”.

–        Félő, hogy nem. – felelte és eleresztett egy csibészes mosolyt.

–        Mi ez a ruha rajtad? – tettem fel a következő értelmetlen kérdést, ami az eszembe jutott.

–        El kell vegyülnöm. – felelte.  – Biztos kíváncsi vagy rá, hogy mit keresel itt. – szólt hirtelen.

–        Mit keresek itt? Ez az én álmom. – nyögtem.

Edmund elengedte a füle mellett a választ, és úgy tűnt, mintha aggodalma ellenére jól szórakozna valamin.

–        Vedd fel ezt, légy szíves. – szólt végül és a kezembe nyomott egy ruhakupacot.

–        Mi ez? – fintorodtam el és össze vissza forgattam a kezemben a ruhákat, hogy megtaláljam hol van az eleje és a hátulja.

–        Ne viszolyogj, kérlek. Nekem sem kényelmes ilyen ruhákban járkálnom, de most az Ó városban vagyunk, ahol csak nemesi családok élnek. De a ház látványából, már te is rájöhettél erre. – felelte és kezével a nappali felé intett.

–        Ja. Na persze. – löktem oda kicsit gúnyosabban, mint ahogy szándékomban állt.

–        Kérlek szépen. Tedd amit mondok. Nem foglak bántani, esküszöm. – nyögte csöndesen, és az utolsó szót nyomatékosabban mondta.

Nem tudhattam biztosra, hogy igazat mond, de valamiért mégis megbíztam benne. Gyorsan magamra kaptam a holmikat, a szoba sötétjében és visszatértem Edmundhoz. Nagyon csinos kid darab volt, és éppen az én méretem. Még tetszett is volna, ha az abroncs nem lett volna akkora nagy, hogy két lépésenként leüssek valamit a még megmaradt berendezési tárgyak közül.

–        Ebben alig bírok járni. – nyöszörögtem végül, mikor a csizmát is a lábamra erőltettem.

–        Nem tehetek róla, nem én találtam ki. – mentegetőzött Edmund, majd folytatta. – Figyelj rám! Ez a hely a nagybátyám háza volt. A háborúban elhurcolták, és kivégezték, mert a király mellett állt. Ignatius seregei nem kíméltek senkit, a nőket és gyermekeket sem. Mindenkit megöltek, aki nem hódolt be a sötét királynak.

–        És mi közöm van nekem ehhez? Miért meséled ezt el? – érdeklődtem.

–        A prófécia szerint, hamarosan visszatér a fény Montinorba. – felelte a legnagyobb odaadással.

–        Még mindig nem értem. – értetlenkedtem.

–        A fény egy lánnyal fog majd jönni, aki tisztaságával felszabadítja romlott világunkat. A nagybátyám kutatásokat végzett, és minden szál hozzád vezetett. Azt nem tudom, hogy miért, de a nagybátyám várt téged. Biztos volt benne, hogy eljössz.

–        Ez az egész egy hülyeség. Csak egy álom az egész. Nemsokára felébredek. – nyögtem zavartan.

–        Nem álmodsz! Ez itt a valóság. Montinorban vagy.

–        Jézusom! Azt hiszem, ha felkeltem írnom kell egy novellát, vagy egy regényt. – feleltem. Próbáltam viccesre venni a dolgot. Mindig azt tettem, ha zavarban voltam.

–        Ez nem vicces! Vedd egy kicsit komolyabban, kérlek. – mondta sértődötten.

–        Igazad van! Nem is regényt. Egyenesen forgatókönyvet. – tettem rá még egy lapáttal. Azonban látszólag megbántottam, úgyhogy megpróbáltam elterelni a témát. – Egyébként Emma vagyok. Emma Redway. – mondtam. Nem volt jobb ötletem, és voltam olyan egoista, hogy úgy véltem, talán a nevem eltereli a figyelmét, csípős beszólásomról.

–        Örülök Emma, hogy megismerhetlek. – felelte széles mosollyal. „Ezt nem hiszem el, tényleg bevált” – gondoltam, és kicsit bűntudatom volt, hogy játszom a fiúval.

–        Remélem rájöttél már, hogy nem álmodsz. – szólt magabiztosan, a csibészes mosollyal az arcán.

–        Ez nem lehet valóság. – mondtam végül. – Tudom, hogy minden olyan valóságos, de ez akkor sem az. – tehetetlenségemben nevetni kezdtem. – Olyan nincs, hogy eltűnjek az ágyamból és Csodaországba kerüljek. – hebegtem.

–        Nem, nem Csodaországba. Montinorba. – mosolygott Edmund.

–        Ez ez... ez akkor is... vigyél haza most! – tört ki belőlem hisztérikusan.

–        Nem tudlak. Egy portál hozott ide. Napok óta bujkálok, mert nem tudtam, hogy pontosan mikor érkezel. Láttam ahogy szemügyre vetted a folyosón a komódot. Oda akartam menni, de nem tudtam, hogyan szólítsalak meg. Féltem, hogy megijesztenélek. De amikor észrevettem, hogy el akarod hagyni a házat, úgy döntöttem, hogy eljött az idő a cselekvésre. – magyarázta átéléssel. – Próbáltam magamat nemesnek kiadni, hogy a szomszédok szemében ne keltsek feltűnést. A te ruháidat az unokanővérem szekrényéből kerestem elő. Nekem ez tetszett a legjobban, de ha gondolod kicserélheted.

–        Az unokanővéred nem haragszik, hogy turkálsz a cuccai között? – kérdeztem.

–        Emilia már rég meghalt. Mint a nagybátyám. – szólt csöndesen.

–        Sajnálom. – feleltem zavartan.

–        De megfizetek értük. Emiliáért, a nagybátyámért, az apámért, az anyámért, a nővéreimért...

Erre nem tudtam mit mondani. Láttam Edmund szemében a gyűlöletet. Rengeteg gyűlölet lakozott azokban a szemekben. Ezért inkább hallgattam. Hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt: Hogy lehettem olyan érzéketlen, hogy nyavalyogtam, a ruha miatt, miközben ez a fiú a családját veszítette el?

61. BREAKING NEWS ^^

Ok fiúk, lányok. Nagy hírem van. Biztos észrevettétek, hogy nem sűrűn voltam mostanában a blogon. Ennek több egyszerű oka is van. Az első, hogy szeretnék leszigorlatozni, jó eredménnyel ^^, a második, hogy elkezdtem az új blogot, ahol írom az első blogregényemet a Kísértést. A harmadik pedig, hogy javítgatom közben A fény gyermekét. És hogy ebben mi is a nagy hír? Nos az, hogy jaj... vagy elájulok vagy rosszul leszek... szóval most körülbelül 5 perce küldtem el A fény gyermekét a Kiadónak!!! Erről ti értesültök először. Félek, mert nem tudom, hogy az első fejezet van e olyan izgalmas (lévén, hogy az első), hogy érdekeljen egy ilyen neves kiadót, mint amelyiket felkerestem. Szurkoljatok.

60. Karácsony

Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! 

Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
-Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet!