„De ha ki is futnék, hova megyek? „ – gondoltam, hiszen nem ismertem senkit. – „Vagy kopogtassak be valahová?” – vívódtam tovább magammal. – „De azt sem tudom, hogy hány óra van, talán már késő este, hiszen sötét van”. Mivel sehonnan sem láttam lámpafényt kiszűrődni, arra a következtetésre jutottam, hogy az éjszakának az a szakasza uralkodhat már, mikor az emberek legmélyebb álmaikba elmerülve fekszenek az ágyukban. Így, jobb megoldás híján sarkon fordultam és becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Azzal a lendülettel azonban, ahogy megfordultam, oda is simultam a hatalmas tölgyfaajtóhoz és sikoltottam egyet. Kezeimet védelmezőn magam elé tartottam. Majd az egyik kezemet magam mögé csúsztattam, nesztelenül és megragadtam a hideg, vaskos kilincset. Az idegen megmozdult, ezért újra felsikkantottam.
– Pszt! – Szólalt meg az idegen, és mutatóujját a szájához szorította, majd kezeit feltartotta, mintha azt mutatná, békével jött.
Elhallgattam, de hátul lévő kezemmel még mindig szorongattam az ajtókilincset, hogy baj esetén azonnal elmenekülhessek. Azonban ahogy a férfit néztem, rájöttem, hogy egy úriemberrel van dolgom. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi van rajta, de frakkra és cilinderre emlékeztetett. Végig futott rajtam az abszurd gondolat, hogy az illető talán egy szellem, de gyorsan elhesegettem a feltételezést.
– Ki vagy te? – törtem meg végül a csendet.
– Edmund Godwin vagyok, kisasszony. – szólalt meg az idegen suttogó hangon.
– Ne haragudj. De ismerjük egymást? – kérdeztem, de magam is tudtam, hogy a válasz „nem”.
– Félő, hogy nem. – felelte és eleresztett egy csibészes mosolyt.
– Mi ez a ruha rajtad? – tettem fel a következő értelmetlen kérdést, ami az eszembe jutott.
– El kell vegyülnöm. – felelte. – Biztos kíváncsi vagy rá, hogy mit keresel itt. – szólt hirtelen.
– Mit keresek itt? Ez az én álmom. – nyögtem.
Edmund elengedte a füle mellett a választ, és úgy tűnt, mintha aggodalma ellenére jól szórakozna valamin.
– Vedd fel ezt, légy szíves. – szólt végül és a kezembe nyomott egy ruhakupacot.
– Mi ez? – fintorodtam el és össze vissza forgattam a kezemben a ruhákat, hogy megtaláljam hol van az eleje és a hátulja.
– Ne viszolyogj, kérlek. Nekem sem kényelmes ilyen ruhákban járkálnom, de most az Ó városban vagyunk, ahol csak nemesi családok élnek. De a ház látványából, már te is rájöhettél erre. – felelte és kezével a nappali felé intett.
– Ja. Na persze. – löktem oda kicsit gúnyosabban, mint ahogy szándékomban állt.
– Kérlek szépen. Tedd amit mondok. Nem foglak bántani, esküszöm. – nyögte csöndesen, és az utolsó szót nyomatékosabban mondta.
Nem tudhattam biztosra, hogy igazat mond, de valamiért mégis megbíztam benne. Gyorsan magamra kaptam a holmikat, a szoba sötétjében és visszatértem Edmundhoz. Nagyon csinos kid darab volt, és éppen az én méretem. Még tetszett is volna, ha az abroncs nem lett volna akkora nagy, hogy két lépésenként leüssek valamit a még megmaradt berendezési tárgyak közül.
– Ebben alig bírok járni. – nyöszörögtem végül, mikor a csizmát is a lábamra erőltettem.
– Nem tehetek róla, nem én találtam ki. – mentegetőzött Edmund, majd folytatta. – Figyelj rám! Ez a hely a nagybátyám háza volt. A háborúban elhurcolták, és kivégezték, mert a király mellett állt. Ignatius seregei nem kíméltek senkit, a nőket és gyermekeket sem. Mindenkit megöltek, aki nem hódolt be a sötét királynak.
– És mi közöm van nekem ehhez? Miért meséled ezt el? – érdeklődtem.
– A prófécia szerint, hamarosan visszatér a fény Montinorba. – felelte a legnagyobb odaadással.
– Még mindig nem értem. – értetlenkedtem.
– A fény egy lánnyal fog majd jönni, aki tisztaságával felszabadítja romlott világunkat. A nagybátyám kutatásokat végzett, és minden szál hozzád vezetett. Azt nem tudom, hogy miért, de a nagybátyám várt téged. Biztos volt benne, hogy eljössz.
– Ez az egész egy hülyeség. Csak egy álom az egész. Nemsokára felébredek. – nyögtem zavartan.
– Nem álmodsz! Ez itt a valóság. Montinorban vagy.
– Jézusom! Azt hiszem, ha felkeltem írnom kell egy novellát, vagy egy regényt. – feleltem. Próbáltam viccesre venni a dolgot. Mindig azt tettem, ha zavarban voltam.
– Ez nem vicces! Vedd egy kicsit komolyabban, kérlek. – mondta sértődötten.
– Igazad van! Nem is regényt. Egyenesen forgatókönyvet. – tettem rá még egy lapáttal. Azonban látszólag megbántottam, úgyhogy megpróbáltam elterelni a témát. – Egyébként Emma vagyok. Emma Redway. – mondtam. Nem volt jobb ötletem, és voltam olyan egoista, hogy úgy véltem, talán a nevem eltereli a figyelmét, csípős beszólásomról.
– Örülök Emma, hogy megismerhetlek. – felelte széles mosollyal. „Ezt nem hiszem el, tényleg bevált” – gondoltam, és kicsit bűntudatom volt, hogy játszom a fiúval.
– Remélem rájöttél már, hogy nem álmodsz. – szólt magabiztosan, a csibészes mosollyal az arcán.
– Ez nem lehet valóság. – mondtam végül. – Tudom, hogy minden olyan valóságos, de ez akkor sem az. – tehetetlenségemben nevetni kezdtem. – Olyan nincs, hogy eltűnjek az ágyamból és Csodaországba kerüljek. – hebegtem.
– Nem, nem Csodaországba. Montinorba. – mosolygott Edmund.
– Ez ez... ez akkor is... vigyél haza most! – tört ki belőlem hisztérikusan.
– Nem tudlak. Egy portál hozott ide. Napok óta bujkálok, mert nem tudtam, hogy pontosan mikor érkezel. Láttam ahogy szemügyre vetted a folyosón a komódot. Oda akartam menni, de nem tudtam, hogyan szólítsalak meg. Féltem, hogy megijesztenélek. De amikor észrevettem, hogy el akarod hagyni a házat, úgy döntöttem, hogy eljött az idő a cselekvésre. – magyarázta átéléssel. – Próbáltam magamat nemesnek kiadni, hogy a szomszédok szemében ne keltsek feltűnést. A te ruháidat az unokanővérem szekrényéből kerestem elő. Nekem ez tetszett a legjobban, de ha gondolod kicserélheted.
– Az unokanővéred nem haragszik, hogy turkálsz a cuccai között? – kérdeztem.
– Emilia már rég meghalt. Mint a nagybátyám. – szólt csöndesen.
– Sajnálom. – feleltem zavartan.
– De megfizetek értük. Emiliáért, a nagybátyámért, az apámért, az anyámért, a nővéreimért...
Erre nem tudtam mit mondani. Láttam Edmund szemében a gyűlöletet. Rengeteg gyűlölet lakozott azokban a szemekben. Ezért inkább hallgattam. Hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt: Hogy lehettem olyan érzéketlen, hogy nyavalyogtam, a ruha miatt, miközben ez a fiú a családját veszítette el?
