Köszöntelek a megújult oldalamon!

2013. január 17., csütörtök

Újraindulás :)

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy újra el kezdem írni A fény gyermekét és ezzel egy időben újra indítom a blogot is. Szóval, ha még valaki emlékszik a történetemre, akkor szívesen látom újra az olvasóim között, aki nem emlékszik, vagy nem ismerte eddig azt is nagy szeretettel várom. Kezdésnek itt is van az első 1,5 oldal, átírva, átdolgozva, két év után újra gondolva. :) Jó szórakozást.

Üdv, Hajni

Zilálva ébredtem. A torkomba tóduló levegő teljesen kiszárította a számat, a mellkasom pedig úgy hullámzott, mint a tenger vize, mikor a viharos szél megzavarja nyugalmát. Félálomban végigtapogattam minden tárgyat, ami a kezem ügyébe esett, mire végre sikerült felkattintanom az éjjeliszekrényemen álló halovány fényű kislámpát. A szememet zavarta a sárgás fény, ezért sűrűket pislogtam, hogy hozzászokjak a világossághoz. A hajtömeget, ami az arcomba hullott megpróbáltam a helyére igazítani, hogy körbetekinthessek, azonban az ósdi és ormótlan ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. A torkom még égett a hirtelen beszippantott száraz levegő miatt, de nem törődtem vele, inkább arra koncentráltam, hogy kiderítsem, miért érzem azt, hogy valaki figyel. A zsigereim egyre csak azt súgták, hogy óvatosnak kell lennem. „Kezdesz becsavarodni Emma, mostanában túl sok horror filmet nézel” suttogtam magamnak de, hogy megnyugtassam egyre dörömbölő szívemet lassan körbetekintettem a lila tapétás padlásszobában. Minden a helyén volt, nem hiányzott semmi. A puhafából készült íróasztalom, amit még a nagyapámtól örököltem mozdulatlanul hevert az ágyammal szemben, csak úgy, mint az előtte elhelyezkedő, s hozzá egyáltalán nem illő, lila színű babzsákfotelem. A matricákkal tarkított laptopom az asztalon pihent, körülötte félig kész esszék és tankönyvek tucatjai vártak arra, hogy összepakoljam és befejezzem őket. Tőlem jobbra a világoskék sötétítő meg sem lebbent, békésen lógott alá a karnison. A telefonom a földön hevert, biztosan álmomban vertem le. Ügyetlenül és duzzogva kászálódtam ki az ágyból, felvettem a földről a kis holmit, majd bedugtam a párnám alá. Mindig ott tartottam, mert ha nem volt a közelemben szinte meztelennek éreztem magamat. Visszabújtam az ágyba és újra az esszékupacra pillantottam, ami megerősítette bennem az elhatározást, hogy van még pár befejezetlen ügyem az álommanóval. Lekattintottam a kislámpát és a fejemre húztam a takarót, hogy zavartalanul hódolhassak a legkedvesebb időtöltésemnek. Az álmaim színesek voltak és zavarosak. Nem tudtam alakokat kivenni belőlük, inkább olyan volt mint egy nagy, csicsás absztrakt festmény. A színek és formák egymást váltották, s a képek annyira felgyorsultak, hogy már nem tudtam követni őket. Végül irtózatos fejfájásra ébredtem. A világoskék sötétellő nem ért össze teljesen az ablakomon, így a  nap kacér sugarai bevilágították a szobámat egy vékonyka csíkban. A fénysugárban apró porszemek járták táncukat. Fél óráig harcolt egymással a lustaságom és a fejfájás, végül a fájdalom győzött, s nagy nehezen rávettem magam arra, hogy leszaladjak a konyhába és keressek egy Aspirint. Kiküzdöttem elfeküdt testemet az ágyból, magamra kanyarintottam a rózsaszín, mosolygós csillagokkal pingált köntösömet és a lépcsőt fedő bolyhos szőnyegen lebattyogtam a konyhába, ahol egy ismerős és oly kedves illat csapta meg az orromat. Enyhén odakozmált pirítós hevert a zöld márványpulton egy nagy, műanyag tányéron. Nyilván valaki reggelijének a maradéka lehetett. Tudtam, hogy anyu korán szokott felkelni, de szombat volt, így nem értettem a korai reggelit. A mi családunkban a szombat a lustizós nap volt. Általában dél körül keltünk, ezután bekaptunk egy-két szendvicset, majd mindenki elvonult a maga dolgára. Délután ötkor szokás szerint pizzát rendeltünk és közösen néztük meg a kedvenc sorozatunkat, a „Pénz, hírnév szerelem” névre hallgató telenovellát. A történet elég gagyi és felszínes volt, pont úgy, mint bármelyik tucatsorozat, de a férfi színészek lélegzetelállítóan szexik voltak benne, ami egy szingli nőnek és két tinédzser lánynak maga volt a paradicsom. Ez a nap azonban más volt, mint a megszokott szombatok. A kihűlt pirítósra tapasztottam a tekintetemet, közben pedig próbáltam kitalálni a korai ébredés okát. Végül egy vékonyka, fehér papírfecnit fedeztem fel a zöld márványpult másik oldalán, amit valaki nekem címzett. Érdeklődve vettem a kezembe és olvasni kezdtem az elnyújtott, dőlt betűket.