Üdv, Hajni
Zilálva ébredtem. A torkomba tóduló levegő teljesen kiszárította a számat, a mellkasom pedig úgy hullámzott, mint a tenger vize, mikor a viharos szél megzavarja nyugalmát. Félálomban végigtapogattam minden tárgyat, ami a kezem ügyébe esett, mire végre sikerült felkattintanom az éjjeliszekrényemen álló halovány fényű kislámpát. A szememet zavarta a sárgás fény, ezért sűrűket pislogtam, hogy hozzászokjak a világossághoz. A hajtömeget, ami az arcomba hullott megpróbáltam a helyére igazítani, hogy körbetekinthessek, azonban az ósdi és ormótlan ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. A torkom még égett a hirtelen beszippantott száraz levegő miatt, de nem törődtem vele, inkább arra koncentráltam, hogy kiderítsem, miért érzem azt, hogy valaki figyel. A zsigereim egyre csak azt súgták, hogy óvatosnak kell lennem. „Kezdesz becsavarodni Emma, mostanában túl sok horror filmet nézel” suttogtam magamnak de, hogy megnyugtassam egyre dörömbölő szívemet lassan körbetekintettem a lila tapétás padlásszobában. Minden a helyén volt, nem hiányzott semmi. A puhafából készült íróasztalom, amit még a nagyapámtól örököltem mozdulatlanul hevert az ágyammal szemben, csak úgy, mint az előtte elhelyezkedő, s hozzá egyáltalán nem illő, lila színű babzsákfotelem. A matricákkal tarkított laptopom az asztalon pihent, körülötte félig kész esszék és tankönyvek tucatjai vártak arra, hogy összepakoljam és befejezzem őket. Tőlem jobbra a világoskék sötétítő meg sem lebbent, békésen lógott alá a karnison. A telefonom a földön hevert, biztosan álmomban vertem le. Ügyetlenül és duzzogva kászálódtam ki az ágyból, felvettem a földről a kis holmit, majd bedugtam a párnám alá. Mindig ott tartottam, mert ha nem volt a közelemben szinte meztelennek éreztem magamat. Visszabújtam az ágyba és újra az esszékupacra pillantottam, ami megerősítette bennem az elhatározást, hogy van még pár befejezetlen ügyem az álommanóval. Lekattintottam a kislámpát és a fejemre húztam a takarót, hogy zavartalanul hódolhassak a legkedvesebb időtöltésemnek. Az álmaim színesek voltak és zavarosak. Nem tudtam alakokat kivenni belőlük, inkább olyan volt mint egy nagy, csicsás absztrakt festmény. A színek és formák egymást váltották, s a képek annyira felgyorsultak, hogy már nem tudtam követni őket. Végül irtózatos fejfájásra ébredtem. A világoskék sötétellő nem ért össze teljesen az ablakomon, így a nap kacér sugarai bevilágították a szobámat egy vékonyka csíkban. A fénysugárban apró porszemek járták táncukat. Fél óráig harcolt egymással a lustaságom és a fejfájás, végül a fájdalom győzött, s nagy nehezen rávettem magam arra, hogy leszaladjak a konyhába és keressek egy Aspirint. Kiküzdöttem elfeküdt testemet az ágyból, magamra kanyarintottam a rózsaszín, mosolygós csillagokkal pingált köntösömet és a lépcsőt fedő bolyhos szőnyegen lebattyogtam a konyhába, ahol egy ismerős és oly kedves illat csapta meg az orromat. Enyhén odakozmált pirítós hevert a zöld márványpulton egy nagy, műanyag tányéron. Nyilván valaki reggelijének a maradéka lehetett. Tudtam, hogy anyu korán szokott felkelni, de szombat volt, így nem értettem a korai reggelit. A mi családunkban a szombat a lustizós nap volt. Általában dél körül keltünk, ezután bekaptunk egy-két szendvicset, majd mindenki elvonult a maga dolgára. Délután ötkor szokás szerint pizzát rendeltünk és közösen néztük meg a kedvenc sorozatunkat, a „Pénz, hírnév szerelem” névre hallgató telenovellát. A történet elég gagyi és felszínes volt, pont úgy, mint bármelyik tucatsorozat, de a férfi színészek lélegzetelállítóan szexik voltak benne, ami egy szingli nőnek és két tinédzser lánynak maga volt a paradicsom. Ez a nap azonban más volt, mint a megszokott szombatok. A kihűlt pirítósra tapasztottam a tekintetemet, közben pedig próbáltam kitalálni a korai ébredés okát. Végül egy vékonyka, fehér papírfecnit fedeztem fel a zöld márványpult másik oldalán, amit valaki nekem címzett. Érdeklődve vettem a kezembe és olvasni kezdtem az elnyújtott, dőlt betűket.