Kint ülök teraszon. Körülöttem a lágy, éjjeli szellő táncra perdíti a lehulló faleveleket, hogy egy utolsó táncra invitálja őket, mielőtt örökre eggyé forrnak a földön hömpölygő társaikkal. A félig megkopasztott cseresznyefa félelmetesen mered az ég felé, a kinti villany halovány fényében, csupasz ágai integetnek a felhőrétegen sejtelmesen áthatoló aranyszínű holdsugárnak. A szél egyszer-egyszer felerősödik, időnként beletúr a hajamba, végtelen kezével hosszasan simogatja az arcomat, amíg utolsó keringőjét járja az aláhulló falevelekkel. A kedvenc rózsaszín plédem palástként terül el a vállamon, némi meleget csempészve ezzel a hideg, őszi éjszakába. Első kézből nézhetem végig a természet haláltusáját, amint lassan veszít az ősz seregei ellen és közben arra gondolok, hogy ez a körforgás szeli át az egész életünket. Megszületünk, alkotunk és meghalunk. Ezért nem szabad sosem feladnunk és meghátrálnunk. Küzdenünk kell az álmainkért, a vágyainkért, amíg a haláltáncot járó levelek sorsára nem jutunk, hogy végül édes ölelésben összeforrjunk rég elvesztett szeretteinkkel, pont úgy ahogy a száraz levelek egyesülnek a földön elterülő avarban.
Ööö! Ez egy kicsit érdekesre sikerült, de most elkapott valami furcsa érzés. :D Hát.. remélem nem hangolódtatok nagyon le a bejegyzésem miatt. :D
