KAVARGÓ RÓZSASZIRMOK

Sziasztok! A mai napra hoztam egy kis szösszenetet a könyvből. :) Ha tetszik, amit olvasol, a jobb oldalon található "IDE KATTINTVA" fül alatt meg is rendelheted. 

Bevallom, sokáig gondolkoztam, hogy megtartsam-e ezt a jelenetet, avagy sem. Végül, maradt. És nagyon hálás vagyok saját magamnak, hogy így döntöttem. :D 

Felriadtam. A szobában sötét volt. David egyenletesen szuszogott mellettem, miközben szorosan ölelt. Ujjait úgy fonta össze az enyémekkel, mint az álmomban. Kikászálódtam a szorításából, és amennyire csak lehetett, távolabb húzódtam tőle. Az álombeli alakra gondoltam. Szabályosan fájt a hiánya. Ki akartam deríteni, hogy ki ő és miért tűnik fel időről-időre a képzeletemben, de hiába sikerült magamra kényszerítenem az álmot, az idegen nem tért vissza hozzám.

David azonban annál inkább. Arra ébredtem, hogy csókolgatja a vállamat. A jobb oldalamon feküdtem, magzatpózban kuporogva. Egy ideig próbáltam úgy tenni, mintha aludnék, de úgy tűnt, szerelem ide vagy oda, nem szándékozik tiszteletben tartani, hogy alvó embert nem illik ilyen alattomos módon felébreszteni.

Hatalmas keze végigsiklott az oldalamon, hogy a fenekemről lecsusszanva – miért is ne – belém tömje az ujjait. Komolyan azért imádkoztam, hogy hirtelenjében kapjak stroke-ot, és ne kelljen újra összefeküdnöm vele. Mondjuk, annyi pozitívum legalább volt a dologban, hogy egész „kapcsolatunk” alatt először, nem erőszakkal esett nekem. Igazából, ha nem lettek volna piszok rossz élményeim vele és a vele való összebújással kapcsolatban, még jól is esett volna, amit csinált. Így azonban más volt a helyzet.

Ha még egyszer bárki is belém tömködi az ujjait, csuklóból harapom le a kezét, legyen az David vagy akárki más!

Tudtam, hogy nem húzhatom túl sokáig a műalvást. Végtére is, ki hinné el, hogy nem veszem észre, ha belém hajítanak akárhány vaskos ujjat? Ahhoz pedig nem volt merszem, hogy újra előhozakodjak azzal, hogy „nincs kedvem”. Rohadtul feltűnő lett volna. Az idegesítő nyúlkálás megszűnt, helyébe azonban egy még idegesítőbb dolog lépett: óvszer csörgés. Összeszorítottam a szemeimet és próbáltam kizárni, ami mögöttem történik, hogy nyugodtan gondolkodhassak.

Keresnem kellett egy személyt, akire gondolhatok, hogy elviselhető legyen az elkerülhetetlennek tűnő procedúra. Tudtam, hogy immár nem hívhatom a segítségemre Sam tejbetök-képét. Még a végén újra elbőgtem volna magamat, az pedig magával hozott volna egy csomó kérdést, amire nagyon nem akartam válaszolni.

Ki legyen az? Ki legyen az? Gyorsan, gondolkozz! Gyerünk már! Színész? Énekes? Valami jó pasi! Egy szexi, sötét hajú… Gyorsan!

Éreztem, hogy megérintett. Sőt, még egyéb dolgot is éreztem, amint a hátsómat böködte. Tuti biztos voltam benne, hogy ha nem veszem gyorsan a kezembe az irányítást, gazdagabb leszek egy újabb brutális együttlét emlékével. Volt egy olyan tippem, hogy David gond nélkül megerőszakolna „szeretkezés” címszó alatt.

Az álombeli lovagom! – határoztam gyorsan. – Na, nézzük! Magas, szálkás test, sötét, szélfútta haj, kívánatosan dús ajkak… borosta… ah… Selymesen puha ujjak, ahogy végigsimít a testemen, ahogy megcsókol azokkal a mézédesnek tűnő ajkakkal… Az a vattacukorillat… Uh, egek! Beletúrok abba a szexi, kócos hajba… megragadom, hogy dús ajkait a melleimhez irányítsam. Ő pedig végigcsókolja őket, mi az, hogy végigcsókolja, egyenesen kínozza őket a csókjaival. Gyöngéden belém harap, miközben végigkarmolom a hátát, és csak szívom magamba azt a részegítő, mámorkeltő vattacukorillatot. Olyan erősen szorít, hogy összeroppanok a karjai között, és élvezem… De még mennyire, hogy élvezem… Atyaságos Úristen! Ez maga a vegytiszta szerelem…

Mintha a Niagara-vízesés indult volna útjára a lábaim közül. Totál begerjedtem. De nem Davidre. Igazából, őt már nem is jegyeztem. A tudatom kiröppent a testemből, átsuhant az álmaim világába, hogy gondolatban az éjsötét hajú férfival töltsem az éjszakát. Annyira fel voltam izgulva, hogy képes lettem volna még magamhoz is nyúlni, csak, hogy a szemeim előtt lezajlódó szenvedélyes szex-jelenet buja álomképét fenntartsam.

Ráfordultam Davidre, és anélkül, hogy akárcsak egy pillanat erejéig is kinyitottam volna a szememet, megtámaszkodtam a mellkasán, hogy a körmeimmel végigszántsam a bőrét, miközben úgy vonaglottam rajta, mint egy hivatásos, akinek már a kisujjában van minden mozdulat.

Köszönöm, sötét hercegem! Nem bírtam volna ki még egy „kutyust”.

– Mi a franc van veled? – hallottam David hangját nagyon-nagyon távolról, de válaszra sem méltattam. Az kiszakított volna az álomképből, abba pedig képes lettem volna belehalni.

A tenyeremet a szájára tapasztottam, hogy ne pofázhasson bele a vágyteljesítő képzelgéseimbe, majd még gyorsabb tempóra kapcsoltam. A saját hangomat tökéletesen érzékeltem. Olyan hangosan sipítottam, hogy szerintem felvertem az egész tömböt, és a nyakamat rá merném tenni, hogy még fogdostam is magamat, azt képzelve, hogy álmaim titkos látogatója cirógatja a testemet.

– Hé! Catherine! – szólongatott David, mindhiába.

A franciaágy úgy nyikorgott-nyekergett alattunk, hogy szerintem az alsószomszédunk még a szépnagyanyánkat is kiátkozta a sírból, mérgében. Utolsó erőmorzsáimmal elképzeltem, hogy az ismeretlen férfi keményen belemarkol a fenekembe puha ujjaival, és jó erősen tart magán, amíg kirobban belőlem a gyönyör. És, így is tettem, a fenekemet markoló puha ujjacskák nélkül.

Egek! Micsoda déjà vu…

– Ah! Baby! – törtem ki, és ráborultam David mellkasára.

A szavaim azonban nem neki szóltak. Nem-nem! Egy percig sem. Még véletlenül sem. Ezt az én csodálatos, éjsötét lovagomnak küldtem, a létezés akármelyik birodalmában is tartózkodott éppen.

– Mi van veled? – ragadta meg a karomat David, és maga mellé hajított. Nem bántam. Teljesen el voltam veszve az álomvilágomban.

– Semmi – dünnyögtem, miközben úgy tekeregtem, mint egy bagzó macska, aki fel akarja hívni magára a kandúrok figyelmét.

Kussolj már! – vigyorogtam magamban.

– Catherine! – rázott meg. – Mi volt ez?

– Mi van? – förmedtem rá. – Már az is baj, ha élvezem?

Fel tudtam volna rugdosni az Uránuszig, amiért meg merte engedni magának, hogy feleslegesen pofázzon, amikor szemmel láthatóan a hátam közepére sem kívántam a faggatózását. El voltam foglalva egy sokkal fontosabb és élvezetesebb dologgal: Mr. Feketehajjal.  

– Szóval élvezted? Minő meglepetés! – fordult rám.

– Aj! Még nem végeztél? – húztam fintorra a számat, reflexből.

Basszus, ez vágó volt… 

– Mi volt ez a grimasz? – pislogott le rám.

– Milyen grimasz? – kulcsoltam a nyaka köré a karjaimat. – Ez volt életem legjobb együttléte! – mosolyogtam hamisan. – Mégis miért grimaszolnék?

Nem szólt semmit, csak rátehénkedett a mellkasomra, és csigalassúsággal mozogni kezdett felettem. Hát, legalább nem fájt. Gyorsan elengedtem a nyakát, mielőtt elhitte volna magáról, hogy egy percre is foglalkoztat a kielégülése. Unottan bámultam a sötétségbe vesző plafont, mire eszembe jutott, hogy igazából élvezhetném is a dolgot. Gyorsan visszarántottam magamhoz álmaim lovagját. Habár, a kép már nem volt annyira erős, hogy kitartson egy újabb élvezetig, de legalább el bírtam viselni magamon Davidet, ami már nagy szónak számított. És, ha a fantáziám segítségével képes vagyok magammal elhitetni, hogy élvezem a dolgot, akkor még a végén tényleg normalizálódhat a szexuális életünk.

Ráférne…

– Oké! – húzott magához, dolga végeztével. – Mit bazsalyogsz?

– Tessék?

Fel se fogtam, mit kérdezett. Lelki szemeim előtt még mindig az Adoniszommal múlattam az időt.

– Furcsa vagy, hercegnőm. Történt valami, amiről nem tudok?

– Ja – vigyorogtam rá. – Elélveztem. Durván.

– Hm… – cirógatta meg az államat. – Úgy tűnik, csak szerelmet kellett vallanom.

– Igen, tényleg úgy tűnik – hagytam rá.

Istenem! Mekkora palimadár vagy! 

Borító

Kattintsatok a jobb oldalon a Kísértés (újabb nevén Kavargó Rózsaszirmok) című blogomra, mert megmutatom a borítótervemet.

Egyszer, de mutatós. Vagy mégsem? Skubizzátok meg! 

MEGJELENIK A KÖNYVEM!

Sziasztok!

Huh! Senkinek nem kívánom azt a három napot, amíg sikerült feltörnöm a saját blogomat. :D
Mi tagadás, elég régen jártam már itt.

Ez a hír az alábbi blogomhoz kapcsolódik (katt) ugyanakkor úgy gondolom, hogy semmi probléma nincs azzal, ha megosztom itt is. :) Érdemes lesz egyébként rákattintani, mert megosztok egy elég hosszú részletet a nyomdakész szövegből. :P

Igazából, leírhatnám újra, de mivel lusta vagyok, átmásolom a mások blogomról, amit közölni szeretnék veletek.

Szóval, kezdjük is!

Van szerencsém egy fantasztikus hírt megosztani veletek, illetve többet is, de most maradjunk a legfontosabbnál! 

Hála a jó égnek, hogy abban a korban születtem, amikor a könyvkiadás már mindenki számára elérhető és a kiadók nem csak a nagy nevekkel állnak szóba. Éppen ezért, szeretném nektek bejelenteni, hogy a a Kísértés néven futott, (azóta már jó párszor átnevezett) Kavargó Rózsaszirmok névre hallgató regényem 2017 első felében végre meg fog jelenni. Juhú! 

Kicsit furcsa visszatérni erre a blogra, olvasni a kis gyermeteg szárnypróbálgatásaimat, visszanézni a bődületes nagy hibáimat, a kiforratlan írótechnikámat. Sajnos és szerencsére eltelt már jó pár év az indulás óta, és egyáltalán azóta, hogy utoljára ide írtam. Volt időm fejlődni, azt is tettem. :) 

Átalakult a regény is, az eredeti sztoriból (és szövegből) csak minimális elemeket mentettem meg, ami - bevallom - egy nagyon szomorú időszakot jelentett, végtére is, olyan volt, mintha plasztikai műtétek százainak vetettem volna alá a gyerekemet. Ennek ellenére egy percig sem bánom, hogy kifordítottam a sarkaiból a teljes történetet, mert lett belőle egy annyira jó regény (illetve több, erről majd később), hogy még én is meglepődtem saját magamon. Egy jó pár hónapja már készen vagyok az első két kötettel, illetve már a harmadikat is majdnem befejeztem, de még mindig nem tudom elhinni, hogy én hoztam világra ezt a történetet. 

Mivel egyértelműen tudom, hogy mi lesz a vége, elcsábultam és megírtam az epilógust. Nem most, már hónapokkal korábban. Hát... ha ti láttatok már embert sírni... (Hagyjuk!) 

Lényeg a lényegben, hogy alkottam egy olyan könyvet, amit mindig is szerettem volna olvasni. Angyalok, boszorkányok, titkok, szerelem, árulás, dráma, humor és persze egy kis erotika. 

Nem én vettem észre, hanem az előolvasók, hogy egy olyan kiforrott stílusom lett, hogy ezer közül is felismerik az írásaimat. Éppen az egyik pikáns szexjelenetemet küldtem el az egyik előolvasómnak (kíváncsi voltam, hogy mi lesz a reakció), de nem akartam megmondani, hogy én írtam. Persze, nem tudtam titokban tartani. Egyből felismerte a szavakon a kézjegyemet. Igazából, szerintem ez egy nagyon jó dolog és nem tudom, hogy csináltam, de úgy látszik, összejött. 

És, ha már a szexjeleneteknél tartunk. Igazából nem nagyon akartam... MERTEM belevinni szexet, azon túl, hogy említés esik róla pár mondatban. Idegenkedtem a gondolattól, hogy számomra ismeretlen emberek a szexuális fantáziálgatásaimat (akárhogy is mondjuk, ez az) olvasgassák. Aztán belegondoltam, hogy az ismeretlenekkel még csak-csak megbirkózom, na de hogy a közvetlen környezetem ilyet olvasson tőlem... Agyrém! (És igen, azóta mama és papa is beleolvasott, ugh!) 

Aztán egyik drága előolvasóm, igazából a leglelkesebb és legsegítőkészebb előolvasóm, rábeszélt, hogy nyugodtan fejtsem ki ezeket a részeket, mert fontosak a főhősnő személyiségfejlődésében (ez való igaz), elengedhetetlen a karakterek megismeréséhez és úgy egyébként is szórakoztatóak. 

Zsigerből úgy írtam meg a jeleneteket, hogy még a fájdalmas és drámai szituációkba is csepegtettem humort. Ez tényleg nem szándékos volt, inkább a saját személyiségemnek köszönhető. Imádom, amikor a főhősnőm kiszól a szövegből és kommentálja a saját hülyeségeit. Ezeken akkorákat nevetek írás (és olvasás) közben, hogy zeng tőlem a ház. 

Szétszedtem a könyvet is, az eredetileg 600 oldalra tervezett első részből költséghatékony okokból lett két 350-400 oldalas könyv. Bevallom, ezen sokat vacilláltam. Az első rész ugyanis így önmagában inkább egy bevezetőkötet. Aztán átolvastam egy csomó, általam szeretett könyv első kötetét. A legtöbb szintén csak egy bevezetőkötet, így mertem nagyot gondolni és trilógiába átvinni a dolgot. Aztán vagy bebukom, vagy nem. :) (A profit nincs a céljaim között). 

A személyes kedvencem egyébként a harmadik kötet. Még én magam is látom, hogy hogyan változtam mind személyiségileg, mind írástechnikailag az elmúlt években, de különösen az elmúlt fél évben, amikor ténylegesen csak a regényemre koncentráltam. A harmadik részt egy igazi mesterműnek tartom, önmagamhoz képest. Persze, könnyebb dolgom volt vele, mint a korábbiakkal. Megvan minden karakter, van egy jól felépített világ, stabilan állnak a konfliktusok. Már csak el kell varrjam a szálakat úgy, hogy nagyot szóljon (úgy lesz, hihi). Szóval, elmondhatom, hogy ahogyan haladunk előre az időben és a regényekben, egyre jobb lesz a történet. Legalábbis remélem, hogy az olvasók is így fogják gondolni. :) 

Előolvasói vélemények alapján el merem hinni, hogy van helyem az írók között. És, hé! Elvégre nekem azért adtak egy kemény-fedelest, mert író lennék, vagy micsoda. :D 

Ha esetleg érdekel benneteket a könyvem, vagy a könyvkiadás menete, minden, ami ezzel kapcsolatos, akkor gyertek át a nem rég indult blogomra! Folyamatában mindent meg fogok osztani veletek, a tördeléstől kezdve a borítóterven át, a mintapéldány, majd a kész könyv kézhezvételéig.

Természetesen beszélek majd a terjesztésről, arról, hogy én személy szerint milyen marketingstratégiát építettem fel (amit most csinálok is az :D), meg még sok minden másról, bennfentes infókról. 

Mivel azzal, hogy a nagyvilág elé tárom, ami a fejemben van, gyakorlatilag lecsupaszítom önmagam, így nem lesz okom sem hazudni, sem szépíteni a dolgokon. Mindenről ŐSZINTÉN fogok beszélni. Még a gyengeségeimről is, elvégre emberek vagyunk. 

Szóval, ha érdekelnek benneteket az ilyen dolgok, akkor kattintsatok IDE, ha pedig esetleg facebookon jelölnétek az írói profilomat, akkor IDE. A "civil" profilomon is elértek, azt pedig ITT találjátok. :)  

Ma vagy holnap közzéteszem az első videót, érdemes lesz megkukkantani! 

Puszi! 

Újraindulás :)

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy újra el kezdem írni A fény gyermekét és ezzel egy időben újra indítom a blogot is. Szóval, ha még valaki emlékszik a történetemre, akkor szívesen látom újra az olvasóim között, aki nem emlékszik, vagy nem ismerte eddig azt is nagy szeretettel várom. Kezdésnek itt is van az első 1,5 oldal, átírva, átdolgozva, két év után újra gondolva. :) Jó szórakozást.

Üdv, Hajni

Zilálva ébredtem. A torkomba tóduló levegő teljesen kiszárította a számat, a mellkasom pedig úgy hullámzott, mint a tenger vize, mikor a viharos szél megzavarja nyugalmát. Félálomban végigtapogattam minden tárgyat, ami a kezem ügyébe esett, mire végre sikerült felkattintanom az éjjeliszekrényemen álló halovány fényű kislámpát. A szememet zavarta a sárgás fény, ezért sűrűket pislogtam, hogy hozzászokjak a világossághoz. A hajtömeget, ami az arcomba hullott megpróbáltam a helyére igazítani, hogy körbetekinthessek, azonban az ósdi és ormótlan ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. A torkom még égett a hirtelen beszippantott száraz levegő miatt, de nem törődtem vele, inkább arra koncentráltam, hogy kiderítsem, miért érzem azt, hogy valaki figyel. A zsigereim egyre csak azt súgták, hogy óvatosnak kell lennem. „Kezdesz becsavarodni Emma, mostanában túl sok horror filmet nézel” suttogtam magamnak de, hogy megnyugtassam egyre dörömbölő szívemet lassan körbetekintettem a lila tapétás padlásszobában. Minden a helyén volt, nem hiányzott semmi. A puhafából készült íróasztalom, amit még a nagyapámtól örököltem mozdulatlanul hevert az ágyammal szemben, csak úgy, mint az előtte elhelyezkedő, s hozzá egyáltalán nem illő, lila színű babzsákfotelem. A matricákkal tarkított laptopom az asztalon pihent, körülötte félig kész esszék és tankönyvek tucatjai vártak arra, hogy összepakoljam és befejezzem őket. Tőlem jobbra a világoskék sötétítő meg sem lebbent, békésen lógott alá a karnison. A telefonom a földön hevert, biztosan álmomban vertem le. Ügyetlenül és duzzogva kászálódtam ki az ágyból, felvettem a földről a kis holmit, majd bedugtam a párnám alá. Mindig ott tartottam, mert ha nem volt a közelemben szinte meztelennek éreztem magamat. Visszabújtam az ágyba és újra az esszékupacra pillantottam, ami megerősítette bennem az elhatározást, hogy van még pár befejezetlen ügyem az álommanóval. Lekattintottam a kislámpát és a fejemre húztam a takarót, hogy zavartalanul hódolhassak a legkedvesebb időtöltésemnek. Az álmaim színesek voltak és zavarosak. Nem tudtam alakokat kivenni belőlük, inkább olyan volt mint egy nagy, csicsás absztrakt festmény. A színek és formák egymást váltották, s a képek annyira felgyorsultak, hogy már nem tudtam követni őket. Végül irtózatos fejfájásra ébredtem. A világoskék sötétellő nem ért össze teljesen az ablakomon, így a  nap kacér sugarai bevilágították a szobámat egy vékonyka csíkban. A fénysugárban apró porszemek járták táncukat. Fél óráig harcolt egymással a lustaságom és a fejfájás, végül a fájdalom győzött, s nagy nehezen rávettem magam arra, hogy leszaladjak a konyhába és keressek egy Aspirint. Kiküzdöttem elfeküdt testemet az ágyból, magamra kanyarintottam a rózsaszín, mosolygós csillagokkal pingált köntösömet és a lépcsőt fedő bolyhos szőnyegen lebattyogtam a konyhába, ahol egy ismerős és oly kedves illat csapta meg az orromat. Enyhén odakozmált pirítós hevert a zöld márványpulton egy nagy, műanyag tányéron. Nyilván valaki reggelijének a maradéka lehetett. Tudtam, hogy anyu korán szokott felkelni, de szombat volt, így nem értettem a korai reggelit. A mi családunkban a szombat a lustizós nap volt. Általában dél körül keltünk, ezután bekaptunk egy-két szendvicset, majd mindenki elvonult a maga dolgára. Délután ötkor szokás szerint pizzát rendeltünk és közösen néztük meg a kedvenc sorozatunkat, a „Pénz, hírnév szerelem” névre hallgató telenovellát. A történet elég gagyi és felszínes volt, pont úgy, mint bármelyik tucatsorozat, de a férfi színészek lélegzetelállítóan szexik voltak benne, ami egy szingli nőnek és két tinédzser lánynak maga volt a paradicsom. Ez a nap azonban más volt, mint a megszokott szombatok. A kihűlt pirítósra tapasztottam a tekintetemet, közben pedig próbáltam kitalálni a korai ébredés okát. Végül egy vékonyka, fehér papírfecnit fedeztem fel a zöld márványpult másik oldalán, amit valaki nekem címzett. Érdeklődve vettem a kezembe és olvasni kezdtem az elnyújtott, dőlt betűket. 

62. A fény gyermeke, folytatás. (Ajándék gyanánt a több mint 3000 látogatóért) ^^ KÖSZÖNÖM

„De ha ki is futnék, hova megyek? „ – gondoltam, hiszen nem ismertem senkit. – „Vagy kopogtassak be valahová?” – vívódtam tovább magammal. – „De azt sem tudom, hogy hány óra van, talán már késő este, hiszen sötét van”.  Mivel sehonnan sem láttam lámpafényt kiszűrődni, arra a következtetésre jutottam, hogy az éjszakának az a szakasza uralkodhat már, mikor az emberek legmélyebb álmaikba elmerülve fekszenek az ágyukban. Így, jobb megoldás híján sarkon fordultam és becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Azzal a lendülettel azonban, ahogy megfordultam, oda is simultam a hatalmas tölgyfaajtóhoz és sikoltottam egyet. Kezeimet védelmezőn magam elé tartottam. Majd az egyik kezemet magam mögé csúsztattam, nesztelenül és megragadtam a hideg, vaskos kilincset. Az idegen megmozdult, ezért újra felsikkantottam.

–        Pszt! – Szólalt meg az idegen, és mutatóujját a szájához szorította, majd kezeit feltartotta, mintha azt mutatná, békével jött.

Elhallgattam, de hátul lévő kezemmel még mindig szorongattam az ajtókilincset, hogy baj esetén azonnal elmenekülhessek. Azonban ahogy a férfit néztem, rájöttem, hogy egy úriemberrel van dolgom. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi van rajta, de frakkra és cilinderre emlékeztetett. Végig futott rajtam az abszurd gondolat, hogy az illető talán egy szellem, de gyorsan elhesegettem a feltételezést.

–        Ki vagy te? – törtem meg végül a csendet.

–        Edmund Godwin vagyok, kisasszony. – szólalt meg az idegen suttogó hangon.

–        Ne haragudj. De ismerjük egymást? – kérdeztem, de magam is tudtam, hogy a válasz „nem”.

–        Félő, hogy nem. – felelte és eleresztett egy csibészes mosolyt.

–        Mi ez a ruha rajtad? – tettem fel a következő értelmetlen kérdést, ami az eszembe jutott.

–        El kell vegyülnöm. – felelte.  – Biztos kíváncsi vagy rá, hogy mit keresel itt. – szólt hirtelen.

–        Mit keresek itt? Ez az én álmom. – nyögtem.

Edmund elengedte a füle mellett a választ, és úgy tűnt, mintha aggodalma ellenére jól szórakozna valamin.

–        Vedd fel ezt, légy szíves. – szólt végül és a kezembe nyomott egy ruhakupacot.

–        Mi ez? – fintorodtam el és össze vissza forgattam a kezemben a ruhákat, hogy megtaláljam hol van az eleje és a hátulja.

–        Ne viszolyogj, kérlek. Nekem sem kényelmes ilyen ruhákban járkálnom, de most az Ó városban vagyunk, ahol csak nemesi családok élnek. De a ház látványából, már te is rájöhettél erre. – felelte és kezével a nappali felé intett.

–        Ja. Na persze. – löktem oda kicsit gúnyosabban, mint ahogy szándékomban állt.

–        Kérlek szépen. Tedd amit mondok. Nem foglak bántani, esküszöm. – nyögte csöndesen, és az utolsó szót nyomatékosabban mondta.

Nem tudhattam biztosra, hogy igazat mond, de valamiért mégis megbíztam benne. Gyorsan magamra kaptam a holmikat, a szoba sötétjében és visszatértem Edmundhoz. Nagyon csinos kid darab volt, és éppen az én méretem. Még tetszett is volna, ha az abroncs nem lett volna akkora nagy, hogy két lépésenként leüssek valamit a még megmaradt berendezési tárgyak közül.

–        Ebben alig bírok járni. – nyöszörögtem végül, mikor a csizmát is a lábamra erőltettem.

–        Nem tehetek róla, nem én találtam ki. – mentegetőzött Edmund, majd folytatta. – Figyelj rám! Ez a hely a nagybátyám háza volt. A háborúban elhurcolták, és kivégezték, mert a király mellett állt. Ignatius seregei nem kíméltek senkit, a nőket és gyermekeket sem. Mindenkit megöltek, aki nem hódolt be a sötét királynak.

–        És mi közöm van nekem ehhez? Miért meséled ezt el? – érdeklődtem.

–        A prófécia szerint, hamarosan visszatér a fény Montinorba. – felelte a legnagyobb odaadással.

–        Még mindig nem értem. – értetlenkedtem.

–        A fény egy lánnyal fog majd jönni, aki tisztaságával felszabadítja romlott világunkat. A nagybátyám kutatásokat végzett, és minden szál hozzád vezetett. Azt nem tudom, hogy miért, de a nagybátyám várt téged. Biztos volt benne, hogy eljössz.

–        Ez az egész egy hülyeség. Csak egy álom az egész. Nemsokára felébredek. – nyögtem zavartan.

–        Nem álmodsz! Ez itt a valóság. Montinorban vagy.

–        Jézusom! Azt hiszem, ha felkeltem írnom kell egy novellát, vagy egy regényt. – feleltem. Próbáltam viccesre venni a dolgot. Mindig azt tettem, ha zavarban voltam.

–        Ez nem vicces! Vedd egy kicsit komolyabban, kérlek. – mondta sértődötten.

–        Igazad van! Nem is regényt. Egyenesen forgatókönyvet. – tettem rá még egy lapáttal. Azonban látszólag megbántottam, úgyhogy megpróbáltam elterelni a témát. – Egyébként Emma vagyok. Emma Redway. – mondtam. Nem volt jobb ötletem, és voltam olyan egoista, hogy úgy véltem, talán a nevem eltereli a figyelmét, csípős beszólásomról.

–        Örülök Emma, hogy megismerhetlek. – felelte széles mosollyal. „Ezt nem hiszem el, tényleg bevált” – gondoltam, és kicsit bűntudatom volt, hogy játszom a fiúval.

–        Remélem rájöttél már, hogy nem álmodsz. – szólt magabiztosan, a csibészes mosollyal az arcán.

–        Ez nem lehet valóság. – mondtam végül. – Tudom, hogy minden olyan valóságos, de ez akkor sem az. – tehetetlenségemben nevetni kezdtem. – Olyan nincs, hogy eltűnjek az ágyamból és Csodaországba kerüljek. – hebegtem.

–        Nem, nem Csodaországba. Montinorba. – mosolygott Edmund.

–        Ez ez... ez akkor is... vigyél haza most! – tört ki belőlem hisztérikusan.

–        Nem tudlak. Egy portál hozott ide. Napok óta bujkálok, mert nem tudtam, hogy pontosan mikor érkezel. Láttam ahogy szemügyre vetted a folyosón a komódot. Oda akartam menni, de nem tudtam, hogyan szólítsalak meg. Féltem, hogy megijesztenélek. De amikor észrevettem, hogy el akarod hagyni a házat, úgy döntöttem, hogy eljött az idő a cselekvésre. – magyarázta átéléssel. – Próbáltam magamat nemesnek kiadni, hogy a szomszédok szemében ne keltsek feltűnést. A te ruháidat az unokanővérem szekrényéből kerestem elő. Nekem ez tetszett a legjobban, de ha gondolod kicserélheted.

–        Az unokanővéred nem haragszik, hogy turkálsz a cuccai között? – kérdeztem.

–        Emilia már rég meghalt. Mint a nagybátyám. – szólt csöndesen.

–        Sajnálom. – feleltem zavartan.

–        De megfizetek értük. Emiliáért, a nagybátyámért, az apámért, az anyámért, a nővéreimért...

Erre nem tudtam mit mondani. Láttam Edmund szemében a gyűlöletet. Rengeteg gyűlölet lakozott azokban a szemekben. Ezért inkább hallgattam. Hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt: Hogy lehettem olyan érzéketlen, hogy nyavalyogtam, a ruha miatt, miközben ez a fiú a családját veszítette el?

61. BREAKING NEWS ^^

Ok fiúk, lányok. Nagy hírem van. Biztos észrevettétek, hogy nem sűrűn voltam mostanában a blogon. Ennek több egyszerű oka is van. Az első, hogy szeretnék leszigorlatozni, jó eredménnyel ^^, a második, hogy elkezdtem az új blogot, ahol írom az első blogregényemet a Kísértést. A harmadik pedig, hogy javítgatom közben A fény gyermekét. És hogy ebben mi is a nagy hír? Nos az, hogy jaj... vagy elájulok vagy rosszul leszek... szóval most körülbelül 5 perce küldtem el A fény gyermekét a Kiadónak!!! Erről ti értesültök először. Félek, mert nem tudom, hogy az első fejezet van e olyan izgalmas (lévén, hogy az első), hogy érdekeljen egy ilyen neves kiadót, mint amelyiket felkerestem. Szurkoljatok.

60. Karácsony

Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! 

Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
-Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet! 

59. Újra itt

Sziasztok! Gondoltam adok magamról életjelet ^^ Remélem sok-sok finom csokit kaptatok a Mikulás bácsitól. :) Szóval, most az a helyzet, hogy jövő hétig nem igazán tudok posztolni (zéhák), de van egy jó hírem. Úgy döntöttem, hogy írok én is egy blogregényt. :D Ugye milyen jó? Pontosabban, azt a regényemet írom tovább, amiről egyszer már beszéltem. Az --ha jól emlékszem-- tetszett is nektek. :) Szóval, ha bírjátok a vért, meg a szomorúságot, a kicsit extrém dolgokat, akkor olvassátok majd el. :) Persze, mint a legtöbb jó regényben ebben is lesz szerelmi szál, de hmmm..... nem is hinnétek milyen. :) Létrehozom az új blogot, és komiba linkelem az elérhetőséget. :D

58. A fény gyermeke folytatás

Végigjárattam a szememet a lépcsőn, és óvatosan ráléptem az első fokra. Minden egyes lépcsőfokra óvatosabban léptem, a ház állapotából kiindulva attól tartottam, hogy a végén az egyik még letalál szakadni alattam, de a lépcsődeszkák a nyikorgáson kívül nem tettek mást. A lábam még akkor is remegett, amikor megérkeztem a kis helyiségbe, ahova a rozoga lépcső torkollott. A fal mentén kezdtem el araszolni, és kézmagasságban végigjárattam a kezemet az oszladozó tapétán, míg végül megtaláltam a következő villanykapcsolót is. A lámpa pislákolt ugyan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy körbejárassam tekintetemet a helyiségben. A berendezési tárgyak itt sem okoztak csalódást, hiszen az egész szoba árasztotta magából a fényűzést és a pompát, még így, romos állapotban is. Közelebbről megszemléltem a bútorokat. Szembe fordultam a könyvespolccal, amin roskadoztak a vastag, bőr kötetes könyvek. A polc előtt egy ütött-kopott fotel állt, díszes, barokkot idéző fafaragással kicicomázva. Lassan odaléptem a könyvespolchoz, hogy közelebbről szemügyre vegyem annak tartalmát. Ugyan azt a címert véltem felfedezni minden egyes könyvön, és ettől a hideg végigfutott a hátamon. Kezdtem úgy érezni, mintha valami titkos szekta főhadiszállására kerültem volna, hívatlanul. A kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, és óvatosan leemeltem a polcról egy vaskos kötetet, hátha kivehető lesz, hogy mi van a címerre írva. Az arany betűk sokkal időtállóbbnak tűntek, mint a fafaragás, de túlzottan kicsinek bizonyultak ahhoz, hogy bármit is kiolvassak belőlük. Felcsaptam a könyvet a közepénél és belenéztem. A szavak furcsa nyelven íródtak, és a betűk is mások voltak, mint amit ismertem, és nem is hasonlítottak semmilyen, általam ismert nyelv írásjeleihez. Hirtelen megvilágosodtam, ami lényegében eléggé sokáig tartott. Rájöttem, hogy a címeren álló szöveg is ugyan ezen a nyelven íródott, ezért nem tudtam kiolvasni egyetlen szót sem.

·         Ezzel nem megyek sokra! – csattantam fel hirtelen és behajítottam a könyvet a társai közzé.

Idegesen átvágtam a kis helyiségen, már magabiztosabban kinyitottam az ajtót, és egy nagyobb, tágasabb szobába érkeztem. Rutinosan kerestem a villanykapcsolót és fel is kapcsoltam a lámpát. A szobát kémlelve megállapítottam, hogy ez lehetett hajdanán a nappali. Persze ebben koránt sem lehettem biztos, mégis ezt a hatást keltette. A helyiség nagyon üresnek tűnt, úgy festett, mintha az idők során -amíg üresen állt- kifosztották volna. A falakon körben ugyan az a zászló virított, megtépázva bár, de látszott rajta a családi címer. Szinte biztos voltam benne, hogy egy család címere látható elszórva, mindenhol a házban, de magam sem tudtam, hogy miért veszem ennyire nyilvánvalónak. Végig sétáltam a hatalmas szobában, a kezeimet végig járattam a bútorokon, megérintettem a megtépázott karnisokat, a kanapét, az összetört vázákat. Azonban semmi érdekeset nem láttam, ezért tovább haladtam egy szűk folyosó felé. Az általam nappalinak vélt teremből kiáradó fény beragyogta az egész folyosót. Ahogy a szememmel végipásztáztam a földet valami furcsa, különös, oda nem illő dolgot pillantottam meg. Lehajoltam, hogy kiderítsem mi az, és hirtelen hátrahőköltem. Tudat alattim hamarabb észlelte a veszélyt, mint ahogy képes lettem felfogni, mit látok. Berohantam a nappaliba és elbújtam egy kopott, szakadt, kanapé mögé. A friss sár, amit a folyosón láttam halálra rémített, hiszen azt jelentette, hogy nem vagyok egyedül. Percekig kuksoltam a kanapé mögé rejtőzve, hallgattam a neszeket a házban, de a recsegésen, ropogáson és nyikorgáson kívül nem hallottam mást, így nagy nehezen előmerészkedtem. Mégis, jobbnak láttam, ha eltűnök a ház közeléből, ezért átvágtam a nappalin, végigsuhantam a folyosón és felcsaptam a bejárati ajtót. Kiléptem az utcára. Egyszeriben megborzongtam, és észrevettem, hogy a fenti szoba ablakából nem is láttam, hogy a tájat hó borítja. Egy másodperc alatt a félelmem dühé változott. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy rövidnadrágban és topban, nem mellesleg mezítláb ott találom magamat egy isten háta mögötti helyen, ahol hó lepi be az egész tájat, miközben a házban idegen szektások járkálnak. Végül is, lefekvés előtt senki nem gondol arra, hogy egyik percről a másikra eltűnik az ágyából és egy különös, beteges helyen találja magát. Az ajtóban állva nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Fussak ki az utcára? Vagy maradjak a házban?

Tanácsot kérek! Arra gondoltam, hogy elküldöm az első 30 oldalt a kiadónak, hogy olvassák el, hiszen ha tetszik nekik, avagy nem maga a nyelvezet, a stílus a történet, ennyiből is meg tudják állapítani. Azt is tudom, hogy van még mit csinosítani az irományomon, hiszen ez még egy nyers változat, de kiadás előtt úgyis átdolgozzák a műveket, tehát mit gondoltok? Küldjem el így, vagy üljek neki kicsinosítani? 

57. :)

Sziasztok! Nem mondom azt, hogy van időm, inkább azt, hogy a dolgom helyett posztolok :) Nem is tudom, hol kezdjem. Először is talán ott, hogy a próba olvasás nagyon jól halad, eddig csak pozitív visszajelzést kaptam. Ennek nagyon örülök, kezdem elhinni, hogy talán tudok olyan alkotni, ami mást is érdekel. :D Hamarosan vizsgaidőszak, ami nem lesz álom, de legalább itthon leszek, és sokkal jobban be tudom osztani az időmet. Elhatároztam, hogy 2011.-ben elkészül A fény gyermeke, és szeretném még a nyári szünet előtt befejezni. Aztán lehet izgulni, hogy mit szólnak hozzá a kiadók. :D Egy kiadónak már elküldtem a szinopszist, ők azt válaszolták, hogy ha elkészül az egész, szívesen elolvasnák. Ez biztató. :P Vagyis, nem értek hozzá, de ha nem tetszene nekik, akkor szerintem egy az egyben elutasítottak volna. ^^

56. Próbaolvasás

Megkezdődött a próbaolvasás. :) Kíváncsi leszek, hogy milyen visszajelzést kapok. :D Az első 30 oldal olvasása történik jelenleg. Egyébként átírtam 200 oldalt. :) Szupi jó. :P

55. Csak úgy

Senki ne haragudjon, hogy kevesebbet vagyok fent, mint eddig. Ennek csak egy oka van: gőzerővel írom a regényt. :) Akiknek ígértem, hogy írok üzit, azok se aggódjanak, hamarosan megteszem, csak legyen egy kis szusszanásnyi időm. :)

Egyébként a regény nagyon szépen alakul. :) Puszi, Dawn

[megjegyzés: nem vágtam ki a pikánsabb jeleneteket. :) De, hogy mennyire megyek bele a dolgokba, az maradjon még egy kicsit az én titkom. :)]

54. decisions, decisions.... i decided

Megszületett a döntés: Igen, lesz második rész. Sokáig forogtam azon, hogy legyen-e második része A fény gyermekének, de ma úgy döntöttem, hogy a történet oly annyira a szívemhez nőtt, hogy nem hagyom úgy abba, ahogyan lezártam az utolsó fejezetet. Noha a történet, kerek egész lenne még egy rész nélkül is, úgy gondoltam, hogy lehet még fokozni. Félig elkészült a második rész cselekmény vázlata is, és már az új cím is megszületett. :) Gondoltam megosztom veletek, még ma. :)

Sokat morfondíroztam, de végre valahára határozott vagyok. :D Ez csuda jó :D Olyan, mintha egy kő esett volna le a szívemről. :D Magam sem értem, miért nem hoztam meg a döntést előbb.
Jó éjszakát :)

53. Átírás

Sokkal jobban haladok az átírással, mint azt gondoltam. Nem akarom elkiabálni, de szerintem az őszi szünet alatt sikerül átszerkesztenem az egészet E/1-be. Egyszerűen csodálatos, ahogy a történet egy szemléletváltással, mennyire képes megváltozni. Emma szemszögéből a szerelmi szál sokkal dominánsabb szerepet kapott, szerintem ezerszer élvezhetőbb lett, mintha maradt volna a régi forma. Igaz, így le kell mondanotok Edmund érzelmeinek megértéséről, de úgy gondolom, hogy ez valamelyest fejleszti a kreativitást. Mindenki képzelje el maga, hogy hogyan élhette meg Edmund az egész történetet, alkossátok meg a saját Edmundotokat. Én személy szerint sokkal inkább szeretem az olyan könyveket, ahol az író nem rág mindent az olvasó szájába, hanem lehetőséget hagy a saját képzelőerő kibontakozására. :) A regény átcsap egy kicsit érzelmesebb témákra, az akció -- legalábbis az elején -- háttérbe kerül. Ezzel szerintem a hölgyolvasóknak fogok kedvezni, hiszen -- jó esetben --  mindannyian átéltük már, hogyan alakul ki egy szerelem, vagy legalább egy vonzalom egy másik fél iránt. Az úr olvasóknak sem kell azonban megijedniük, hiszen így sokkal inkább beleláthatnak, mi is folyik egy nő fejében, azokban a bizonyos első pillanatokban. :) A "tetszem neki? Vajon mit gondol? Rámenős vagyok? Tegyem/Ne tegyem? Mit fog gondolni és a hasonlók," (amelyeken általában mindenki végig megy, nemtől függetlenül) teljes mértékben megnyilvánulnak az első pár fejezetben.  

52. Ajándék. (Mivel van egy kis tartozásom).

Ígértem nektek, hogy felteszek egy újabb oldalt az új regényemből. Ha nem baj, akkor inkább a régit mutatnám meg, újabb formában. Teljesen át (sőt, hozzá!!!) írva, ti láthatjátok először. Kíváncsi vagyok, milyen reakciót vált ki. Nem akarok befolyásolni senkit, de nekem így sokkal jobban tetszik. Tehát akkor:

                                  A FÉNY GYERMEKE

                                       1. fejezet   (részlet)

Zilálva ébredtem. Gyorsan felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen álló kislámpát és körbenéztem, de az ósdi, nagy ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. Hirtelen valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. A zsigereimben éreztem, mintha valaki figyelne. „ Kezdesz becsavarodni Emma” suttogtam magamnak, majd még egyszer körbetekintettem a lila tapétás padlásszobában és visszafeküdtem aludni. Reggel egy ismerős illatra ébredtem. Enyhén odakozmált pirítós illat csapta meg az orromat. Magamra kaptam a kedvenc köntösömet és lesiettem a konyhába, de nagy meglepetésemre nem találtam otthon senkit. Az asztalon egy kis cetli hevert, nekem címezve. A kezembe vettem és olvasni kezdtem: „Reggel telefonáltak, hogy a nagyi eltörte a lábát. Sarah-val elutaztunk hozzá. Nem akartunk felébreszteni. Holnap este érkezünk. Szeretlek, puszi. Anya”.

• Hát ez fantasztikus! – fakadtam ki. – Nem elég, hogy nem szóltak, hogy mi történt a nagyival, de még itt is hagynak egyedül, két napra. – zúdítottam szóáradatomat a hűtőszekrényre.
  Nevetségesnek éreztem magamat, ezért inkább lekaptam a tányérról egy pirítóst, megkentem jam-mel, hogy betömjem vele a számat. A félelem és a düh egyszerre kavargott bennem. Alattomosan elárasztotta az agyamat. Nem is tudtam megmondani, hogy igazán mitől is félek, csak azt tudtam, hogy köze van a különös, hajnali érzéshez. Gyorsan magamba tömtem a pirítóst és felbaktattam a lépcsőn, hogy vissza feküdjek aludni. Imádtam a szombatokat, mert nem kellett iskolába mennem. Ledobtam a köntösömet a földre, lekapcsoltam a kislámpát és bebújtam az ágyamba. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor szenderedtem el, de nagyon furcsát álmodtam. Egy sötét szobában álltam, ahol csak az ablakok felől szűrődött be egy kevéske fény. Óvatosan odalépdeltem a legközelebbi, molyrágta fakeretes ablakhoz és kinéztem rajta. Egy éjjeli utca látképe tárult a szemeim elé, a fény pedig egy utcai lámpából származott.
• Hahó! – nyögtem fel halkan, de őszintén reméltem, hogy senki sem fog felelni.

Percekig álltam a szoba sötétjében, végül összeszedtem minden bátorságomat, és az ajtóhoz lépdeltem. A padlódeszkák régiek voltak és porosak. Minden egyes lépéssel egyre több por került a levegőbe. Megkerültem a baldachinos ágyat, és a padlódeszkák recsegésének a kíséretében eljutottam a barna, tömör faajtóig. Lassan, remegő kézzel megfogtam a kilincset és lenyomtam. Kattant a régi zár, az ajtó megnyikordult, majd lassan kinyílt. A várt hatás elmaradt. Tudat alatt valami borzalmas, félelmetes látványra számítottam, de egy átlagos folyosót pillantottam meg a beszűrődő, szórt fényben. A kezemet végig járattam a tapétán és megtaláltam a villanykapcsolót. Lenyomtam és a halovány fény elárasztotta a folyosót. A falakon halvány zöld tapéta díszelgett, amit vastagon belepett a por és a penész. A bútorok nagyon ízlésesek voltak, hasonlóak azokra a darabokra, amelyeket régi kastélyokban lehet látni. Egyértelműen jelezték, hogy tulajdonosuk nagyon gazdag ember lehet. Közelebbről látható volt, hogy minden egyes darabon megtalálható egy kézzel faragott címer. A látottakból kiindulva arra következtettem, hogy talán egy régi, családi címer lehet. Végigjárattam a kezemet a fafaragáson, és letöröltem a címerről a port. Lehajoltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Azon egy hatalmas, erőteljes ló állt, szétterpesztett szárnyakkal, és a szájában tartott valamit, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi lehet az. A címert körbe fonta egy bevésett szöveg, de az hogy mit írtak oda, kivehetetlen volt. Az ujjamat beletöröltem a nadrágomba, hogy letisztítsam róla a port és tovább sétáltam a folyosón. Számoltam a lépteimet. 10 lépés után egy fordulóban találtam magamat, aminek a végén egy lépcső kapott helyet. A fordulóban megtaláltam a következő villanykapcsolót, így azt is felkattintottam.

51. Vélemények

Sziasztok! Már régen posztoltam, ezért ma írok nektek. :) Most elsősorban a ti véleményetekre lennék kíváncsi. Azt szeretném megkérdezni, hogy mit szeretnétek jobban: Írjam a második regényt is és rakjak fel a blogra oldalakat, vagy feküdjek neki teljes erőmből A fény gyermekének és írjam át, a már említett módon?
Nos, véleményeket várok. :)

50. Új project

Dorán! Nem találtad el, nem az új regényen dolgozom! Tudom Hugi, hogy ígértem, hogy teszek fel frisset, de teljesen kiment a fejemből, pontosabban elterelődött a figyelmem. Na nem baj, holnap pótolom. Ez nem a lustaságom miatt van, hanem.... (be fogtok halni rajtam).....NARRÁTOR VÁLTÁS KÖVETKEZETT BE A FÉNY GYERMEKÉNÉL. Ugyanis, eddig külső szemmel lehetett "látni" a történetet. Úgy mint mondjuk, a Harry Potter-ben. Tehát, én voltam a "mesélő". (XY idement, ZQ ezt csinált, azt csinált, így érzett, úgy érzett.) Azonban, az új regényemet a főszereplőm elbeszélése útján olvashatjátok, amint azt észrevettétek, mikor feltettem az első oldalt. Nos, éppen írtam a történetet, azért, hogy ne egy, hanem két oldalt rakjak fel nektek, mikor is rájöttem, hogy sokkal intenzívebben tudok érzelmeket kifejezni, a főszereplőm megszólaltatásával, mintha külső szemlélőként írnám le a dolgokat. Tehát, A fény gyermeke teljes átírásra kerül, és nem az én, hanem az Emma hangján fog megszólalni a történet. Ami annyit tesz, hogy az "Emma zilálva ébredt..." átalakul, "Zilálva ébredtem..."-re.  Ez nekem nagyon-nagyon sok plusz munkát, átírt oldalakt, kivágott és újonnan írt részeket fog jelenteni, de higgyétek el, ezerszer jobb lesz így.
Várom a véleményeket. :D

49. Csak a tisztán látás végett

1. Nem tűröm a blogomon a trágár megnyilvánulásokat. Ide többnyire értelmes, igényes, kulturált emberek látogatnak el, akik nem szívesen olvasnák a különböző vulgáris kifejezéseket. Aki ilyet használ a chat-ben azonnal bannolom, a hozzászólását pedig törlöm.

2. Nem reklámozom az oldalt különböző honlapokon. Egyedül a facebook-on találhattok olyan linket, ami általam került fel oda. Az sem reklám végett, hanem, hogy az olvasóim, akik szeretik a blogomat tudják, ha új poszt került fel. Minden egyéb oldalon található link nem az én kérésemre került oda fel, így nem is engem illet a felelősség.

3. Kedves Olvasóim! Tudom, hogy ha többször ide látogattok erre az oldalra, akkor valamelyest tetszik nektek. Azt is tudom, hogy van pár aktívabb olvasó, akik szeretnék, hogy még többen ismerjetek. De arra kérlek benneteket, hogy csak és kizárólag olyan jellegű oldalon reklámozzatok, amelyeknek direkt ilyen rendeltetése van. Értem ezalatt, hogy könyvekkel, regényekkel, fantasyval, kortárs irodalommal, új magyar írókkal stb. foglalkoznak. Tudjátok, ami sok az sokk. Tehát, nem kell, hogy a vízcsapból is én folyjak, hiszen így az ellenkező hatást érjük el. :)

48. Jó hírek

Újabb 2 fejezetét dolgoztam át  A fény gyermekének. Nem volt sok idő, de teljesen elfáradtam. A történet maradt, csak a párbeszédeken csinosítottam egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy a jövő hét végén befejezem a regényt. Ez kicsit nehéz, mert nem akarom még, hogy elkészüljön. Olyan jó bíbelődni vele, így ha végérvényesen készen lesz, még egy utolsó átdolgozáson át fog esni. :D Teljesen kicsinosítom, hogy tökéletesen fessen. Aztán elküldöm a kiadónak, akikkel már beszéltem, majd indul a várakozás. :)

47. Új regényem első oldala

Soha nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer az elől fogok menekülni, akit valaha a legjobban szerettem. Mámoros éjszaka volt. Daviddal éppen hazafelé tartottunk a Sakál klubból, ami a város – köztudottan – legrosszabb hírű klubja volt. A szüleim sosem engedtek volna el egy ilyen lebujba, ezért mindig kitaláltam valami mesét, hogy egy pár órát élhessek. Igen, most már jól tudom, hogy az egész arra ment ki, hogy kiélvezhessem fiatalkorom minden egyes percét, amit nem kell az apácák között töltenem. De akkoriban nem voltam ezzel tisztában. Szerelmesnek hittem magam. Túlzottan szerelmesnek. Talán ezért bíztam annyira Davidban, hogy nem kérdeztem semmit, amikor hazafelé tartva hirtelen satuféket nyomott és bekanyarodott egy kihalt földútra. Ez volt régi életem utolsó, és új – sokkal szörnyűbb – életem első napja. A sötétbe burkolózó út sejtelmesen kanyargott a búsan lengedező fák között, így végül nem bírtam tovább, és kíváncsiságom felülkerekedett rajtam.

• Hová viszel? – súgtam a fülébe, majd lágyan végigsimítottam a belső combján.

Megborzongott, de nem felelt, csak sunyi mód mosolygott rám ég kék szemeivel. Az út rövidesen egy tisztásba torkollott, ahol David leállította a motort, és kiszállt. Gyors léptekkel a hátsó üléshez vágtatott és kivett egy nagy, piros, bolyhos pokrócot.

• Gyere! – szólt alig hallhatóan. Szavaitól megborzongtam.

Egy igazi rossz fiú volt. Problémás barátokkal és megannyi nőüggyel a háta mögött, a karjaiban mégis hercegnőnek éreztem magam. Így utólag visszanézve életem eme szakaszát, azt mondhatom, hogy a karjaiba menekültem unalmas, szürke életem elől. Azonban, mi tagadás, isteni volt vele lenni, testileg, lelkileg egyaránt. Legalábbis, azt gondoltam. Hiszen olyan vadul és érzékien csókolt, hogy a legunalmasabb, legátlagosabb percekben is el tudta érni, hogy kedvem legyen összeforrni tökéletes testével.

• Miért jöttünk ide? – kérdeztem megjátszott érdektelenséggel.
• Augusztus van, nem? – felelte olyan hangsúllyal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy augusztusban az emberek erdei tisztásokon tengetik a szabad idejüket.
• Igen. Valóban az van. – feleltem zavartan.
• Csillaghullás Baby! Ma lesz a legtöbb hullócsillag az égen. – felelte mosolyogva. Láthatólag jól szórakozott lassú felfogásomon.
• Vagy úgy. – fújtam.

Még így, fél év után is tudott meglepetéseket okozni. Azon gondolkodtam, hogy mikor tanulhatta a romantikát, de nem tudtam rájönni. Eddig a kapcsolatunk a szenvedélyről és a kéjről szólt. Legalábbis az ő szemszögéből nézve. Felvetődött bennem a gondolat: Talán velem máshogy gondolja, mint az eddigi barátnőivel? Elvégre, már 23 éves. Ideje lenne egy komoly kapcsolatnak, az életében...

Leült a plédre és elővett egy üveget fekete dzsekije alól.

• Kérsz? – kérdezte rossz fiús mosolyával.
• Ezt meg honnan szerezted? – érdeklődtem. Hiszen egész nap együtt voltunk. Nem tudtam, mikor volt ideje italt vásárolni.
• Ne törődj vele. – vágta rá, olyan hangnemben, hogy éreztem, jobb nem feszegetni a témát.
• Vodka? – fintorogtam.
• Baby! Ne válogass. – felelte, de még mindig mosolygott.
• Hát jó, nem bánom! – egyeztem bele és meghúztam az üveg tartalmát.

Mielőtt össze jöttem volna vele, az a jó kislány típus voltam. Semmi alkohol, semmi cigi, elit gimnázium, szín jeles bizonyítvány. Az orvosira készültem. Szerettem volna életeket menteni. Az én életem azonban nem volt életnek nevezhető. Unalmas, kisvárosi lány voltam. Talán ezért is lett elegem a „szende szűz” életből. Kalandra vágytam, izgalomra. Mikor először megláttam, már akkor tudtam, hogy egy pillanat alatt véget fog vetni pedáns életemnek. A parkban találkoztunk. Éppen az egyik barátja kutyáját sétáltatta szívességből, én pedig szokás szerint a tankönyveket bújtam. Megkérdezte, mit olvasok, mire közönyösen rávágtam, hogy biológiát. Erre elmosolyodott, és faggatni kezdett, hogy hol járunk. Na persze, hogy az emberi testet vettük azon a héten, és ami még jobb, a szaporodást. Szégyenlősen elmagyaráztam neki, majd felnevetett.

Nos, ez volt az első oldala az új regényemnek. (Csak érdekességként közlöm, hogy egy fél üveg bort ittam meg, mielőtt ezt megírtam :P).  Kíváncsian várom a véleményeket. :D