Végigjárattam a szememet a lépcsőn, és óvatosan ráléptem az első fokra. Minden egyes lépcsőfokra óvatosabban léptem, a ház állapotából kiindulva attól tartottam, hogy a végén az egyik még letalál szakadni alattam, de a lépcsődeszkák a nyikorgáson kívül nem tettek mást. A lábam még akkor is remegett, amikor megérkeztem a kis helyiségbe, ahova a rozoga lépcső torkollott. A fal mentén kezdtem el araszolni, és kézmagasságban végigjárattam a kezemet az oszladozó tapétán, míg végül megtaláltam a következő villanykapcsolót is. A lámpa pislákolt ugyan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy körbejárassam tekintetemet a helyiségben. A berendezési tárgyak itt sem okoztak csalódást, hiszen az egész szoba árasztotta magából a fényűzést és a pompát, még így, romos állapotban is. Közelebbről megszemléltem a bútorokat. Szembe fordultam a könyvespolccal, amin roskadoztak a vastag, bőr kötetes könyvek. A polc előtt egy ütött-kopott fotel állt, díszes, barokkot idéző fafaragással kicicomázva. Lassan odaléptem a könyvespolchoz, hogy közelebbről szemügyre vegyem annak tartalmát. Ugyan azt a címert véltem felfedezni minden egyes könyvön, és ettől a hideg végigfutott a hátamon. Kezdtem úgy érezni, mintha valami titkos szekta főhadiszállására kerültem volna, hívatlanul. A kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, és óvatosan leemeltem a polcról egy vaskos kötetet, hátha kivehető lesz, hogy mi van a címerre írva. Az arany betűk sokkal időtállóbbnak tűntek, mint a fafaragás, de túlzottan kicsinek bizonyultak ahhoz, hogy bármit is kiolvassak belőlük. Felcsaptam a könyvet a közepénél és belenéztem. A szavak furcsa nyelven íródtak, és a betűk is mások voltak, mint amit ismertem, és nem is hasonlítottak semmilyen, általam ismert nyelv írásjeleihez. Hirtelen megvilágosodtam, ami lényegében eléggé sokáig tartott. Rájöttem, hogy a címeren álló szöveg is ugyan ezen a nyelven íródott, ezért nem tudtam kiolvasni egyetlen szót sem.
· Ezzel nem megyek sokra! – csattantam fel hirtelen és behajítottam a könyvet a társai közzé.
Idegesen átvágtam a kis helyiségen, már magabiztosabban kinyitottam az ajtót, és egy nagyobb, tágasabb szobába érkeztem. Rutinosan kerestem a villanykapcsolót és fel is kapcsoltam a lámpát. A szobát kémlelve megállapítottam, hogy ez lehetett hajdanán a nappali. Persze ebben koránt sem lehettem biztos, mégis ezt a hatást keltette. A helyiség nagyon üresnek tűnt, úgy festett, mintha az idők során -amíg üresen állt- kifosztották volna. A falakon körben ugyan az a zászló virított, megtépázva bár, de látszott rajta a családi címer. Szinte biztos voltam benne, hogy egy család címere látható elszórva, mindenhol a házban, de magam sem tudtam, hogy miért veszem ennyire nyilvánvalónak. Végig sétáltam a hatalmas szobában, a kezeimet végig járattam a bútorokon, megérintettem a megtépázott karnisokat, a kanapét, az összetört vázákat. Azonban semmi érdekeset nem láttam, ezért tovább haladtam egy szűk folyosó felé. Az általam nappalinak vélt teremből kiáradó fény beragyogta az egész folyosót. Ahogy a szememmel végipásztáztam a földet valami furcsa, különös, oda nem illő dolgot pillantottam meg. Lehajoltam, hogy kiderítsem mi az, és hirtelen hátrahőköltem. Tudat alattim hamarabb észlelte a veszélyt, mint ahogy képes lettem felfogni, mit látok. Berohantam a nappaliba és elbújtam egy kopott, szakadt, kanapé mögé. A friss sár, amit a folyosón láttam halálra rémített, hiszen azt jelentette, hogy nem vagyok egyedül. Percekig kuksoltam a kanapé mögé rejtőzve, hallgattam a neszeket a házban, de a recsegésen, ropogáson és nyikorgáson kívül nem hallottam mást, így nagy nehezen előmerészkedtem. Mégis, jobbnak láttam, ha eltűnök a ház közeléből, ezért átvágtam a nappalin, végigsuhantam a folyosón és felcsaptam a bejárati ajtót. Kiléptem az utcára. Egyszeriben megborzongtam, és észrevettem, hogy a fenti szoba ablakából nem is láttam, hogy a tájat hó borítja. Egy másodperc alatt a félelmem dühé változott. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy rövidnadrágban és topban, nem mellesleg mezítláb ott találom magamat egy isten háta mögötti helyen, ahol hó lepi be az egész tájat, miközben a házban idegen szektások járkálnak. Végül is, lefekvés előtt senki nem gondol arra, hogy egyik percről a másikra eltűnik az ágyából és egy különös, beteges helyen találja magát. Az ajtóban állva nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Fussak ki az utcára? Vagy maradjak a házban?
Tanácsot kérek! Arra gondoltam, hogy elküldöm az első 30 oldalt a kiadónak, hogy olvassák el, hiszen ha tetszik nekik, avagy nem maga a nyelvezet, a stílus a történet, ennyiből is meg tudják állapítani. Azt is tudom, hogy van még mit csinosítani az irományomon, hiszen ez még egy nyers változat, de kiadás előtt úgyis átdolgozzák a műveket, tehát mit gondoltok? Küldjem el így, vagy üljek neki kicsinosítani?
