62. A fény gyermeke, folytatás. (Ajándék gyanánt a több mint 3000 látogatóért) ^^ KÖSZÖNÖM

„De ha ki is futnék, hova megyek? „ – gondoltam, hiszen nem ismertem senkit. – „Vagy kopogtassak be valahová?” – vívódtam tovább magammal. – „De azt sem tudom, hogy hány óra van, talán már késő este, hiszen sötét van”.  Mivel sehonnan sem láttam lámpafényt kiszűrődni, arra a következtetésre jutottam, hogy az éjszakának az a szakasza uralkodhat már, mikor az emberek legmélyebb álmaikba elmerülve fekszenek az ágyukban. Így, jobb megoldás híján sarkon fordultam és becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. Azzal a lendülettel azonban, ahogy megfordultam, oda is simultam a hatalmas tölgyfaajtóhoz és sikoltottam egyet. Kezeimet védelmezőn magam elé tartottam. Majd az egyik kezemet magam mögé csúsztattam, nesztelenül és megragadtam a hideg, vaskos kilincset. Az idegen megmozdult, ezért újra felsikkantottam.

–        Pszt! – Szólalt meg az idegen, és mutatóujját a szájához szorította, majd kezeit feltartotta, mintha azt mutatná, békével jött.

Elhallgattam, de hátul lévő kezemmel még mindig szorongattam az ajtókilincset, hogy baj esetén azonnal elmenekülhessek. Azonban ahogy a férfit néztem, rájöttem, hogy egy úriemberrel van dolgom. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi van rajta, de frakkra és cilinderre emlékeztetett. Végig futott rajtam az abszurd gondolat, hogy az illető talán egy szellem, de gyorsan elhesegettem a feltételezést.

–        Ki vagy te? – törtem meg végül a csendet.

–        Edmund Godwin vagyok, kisasszony. – szólalt meg az idegen suttogó hangon.

–        Ne haragudj. De ismerjük egymást? – kérdeztem, de magam is tudtam, hogy a válasz „nem”.

–        Félő, hogy nem. – felelte és eleresztett egy csibészes mosolyt.

–        Mi ez a ruha rajtad? – tettem fel a következő értelmetlen kérdést, ami az eszembe jutott.

–        El kell vegyülnöm. – felelte.  – Biztos kíváncsi vagy rá, hogy mit keresel itt. – szólt hirtelen.

–        Mit keresek itt? Ez az én álmom. – nyögtem.

Edmund elengedte a füle mellett a választ, és úgy tűnt, mintha aggodalma ellenére jól szórakozna valamin.

–        Vedd fel ezt, légy szíves. – szólt végül és a kezembe nyomott egy ruhakupacot.

–        Mi ez? – fintorodtam el és össze vissza forgattam a kezemben a ruhákat, hogy megtaláljam hol van az eleje és a hátulja.

–        Ne viszolyogj, kérlek. Nekem sem kényelmes ilyen ruhákban járkálnom, de most az Ó városban vagyunk, ahol csak nemesi családok élnek. De a ház látványából, már te is rájöhettél erre. – felelte és kezével a nappali felé intett.

–        Ja. Na persze. – löktem oda kicsit gúnyosabban, mint ahogy szándékomban állt.

–        Kérlek szépen. Tedd amit mondok. Nem foglak bántani, esküszöm. – nyögte csöndesen, és az utolsó szót nyomatékosabban mondta.

Nem tudhattam biztosra, hogy igazat mond, de valamiért mégis megbíztam benne. Gyorsan magamra kaptam a holmikat, a szoba sötétjében és visszatértem Edmundhoz. Nagyon csinos kid darab volt, és éppen az én méretem. Még tetszett is volna, ha az abroncs nem lett volna akkora nagy, hogy két lépésenként leüssek valamit a még megmaradt berendezési tárgyak közül.

–        Ebben alig bírok járni. – nyöszörögtem végül, mikor a csizmát is a lábamra erőltettem.

–        Nem tehetek róla, nem én találtam ki. – mentegetőzött Edmund, majd folytatta. – Figyelj rám! Ez a hely a nagybátyám háza volt. A háborúban elhurcolták, és kivégezték, mert a király mellett állt. Ignatius seregei nem kíméltek senkit, a nőket és gyermekeket sem. Mindenkit megöltek, aki nem hódolt be a sötét királynak.

–        És mi közöm van nekem ehhez? Miért meséled ezt el? – érdeklődtem.

–        A prófécia szerint, hamarosan visszatér a fény Montinorba. – felelte a legnagyobb odaadással.

–        Még mindig nem értem. – értetlenkedtem.

–        A fény egy lánnyal fog majd jönni, aki tisztaságával felszabadítja romlott világunkat. A nagybátyám kutatásokat végzett, és minden szál hozzád vezetett. Azt nem tudom, hogy miért, de a nagybátyám várt téged. Biztos volt benne, hogy eljössz.

–        Ez az egész egy hülyeség. Csak egy álom az egész. Nemsokára felébredek. – nyögtem zavartan.

–        Nem álmodsz! Ez itt a valóság. Montinorban vagy.

–        Jézusom! Azt hiszem, ha felkeltem írnom kell egy novellát, vagy egy regényt. – feleltem. Próbáltam viccesre venni a dolgot. Mindig azt tettem, ha zavarban voltam.

–        Ez nem vicces! Vedd egy kicsit komolyabban, kérlek. – mondta sértődötten.

–        Igazad van! Nem is regényt. Egyenesen forgatókönyvet. – tettem rá még egy lapáttal. Azonban látszólag megbántottam, úgyhogy megpróbáltam elterelni a témát. – Egyébként Emma vagyok. Emma Redway. – mondtam. Nem volt jobb ötletem, és voltam olyan egoista, hogy úgy véltem, talán a nevem eltereli a figyelmét, csípős beszólásomról.

–        Örülök Emma, hogy megismerhetlek. – felelte széles mosollyal. „Ezt nem hiszem el, tényleg bevált” – gondoltam, és kicsit bűntudatom volt, hogy játszom a fiúval.

–        Remélem rájöttél már, hogy nem álmodsz. – szólt magabiztosan, a csibészes mosollyal az arcán.

–        Ez nem lehet valóság. – mondtam végül. – Tudom, hogy minden olyan valóságos, de ez akkor sem az. – tehetetlenségemben nevetni kezdtem. – Olyan nincs, hogy eltűnjek az ágyamból és Csodaországba kerüljek. – hebegtem.

–        Nem, nem Csodaországba. Montinorba. – mosolygott Edmund.

–        Ez ez... ez akkor is... vigyél haza most! – tört ki belőlem hisztérikusan.

–        Nem tudlak. Egy portál hozott ide. Napok óta bujkálok, mert nem tudtam, hogy pontosan mikor érkezel. Láttam ahogy szemügyre vetted a folyosón a komódot. Oda akartam menni, de nem tudtam, hogyan szólítsalak meg. Féltem, hogy megijesztenélek. De amikor észrevettem, hogy el akarod hagyni a házat, úgy döntöttem, hogy eljött az idő a cselekvésre. – magyarázta átéléssel. – Próbáltam magamat nemesnek kiadni, hogy a szomszédok szemében ne keltsek feltűnést. A te ruháidat az unokanővérem szekrényéből kerestem elő. Nekem ez tetszett a legjobban, de ha gondolod kicserélheted.

–        Az unokanővéred nem haragszik, hogy turkálsz a cuccai között? – kérdeztem.

–        Emilia már rég meghalt. Mint a nagybátyám. – szólt csöndesen.

–        Sajnálom. – feleltem zavartan.

–        De megfizetek értük. Emiliáért, a nagybátyámért, az apámért, az anyámért, a nővéreimért...

Erre nem tudtam mit mondani. Láttam Edmund szemében a gyűlöletet. Rengeteg gyűlölet lakozott azokban a szemekben. Ezért inkább hallgattam. Hirtelen lelkiismeret furdalásom támadt: Hogy lehettem olyan érzéketlen, hogy nyavalyogtam, a ruha miatt, miközben ez a fiú a családját veszítette el?

61. BREAKING NEWS ^^

Ok fiúk, lányok. Nagy hírem van. Biztos észrevettétek, hogy nem sűrűn voltam mostanában a blogon. Ennek több egyszerű oka is van. Az első, hogy szeretnék leszigorlatozni, jó eredménnyel ^^, a második, hogy elkezdtem az új blogot, ahol írom az első blogregényemet a Kísértést. A harmadik pedig, hogy javítgatom közben A fény gyermekét. És hogy ebben mi is a nagy hír? Nos az, hogy jaj... vagy elájulok vagy rosszul leszek... szóval most körülbelül 5 perce küldtem el A fény gyermekét a Kiadónak!!! Erről ti értesültök először. Félek, mert nem tudom, hogy az első fejezet van e olyan izgalmas (lévén, hogy az első), hogy érdekeljen egy ilyen neves kiadót, mint amelyiket felkerestem. Szurkoljatok.

60. Karácsony

Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak! 

Víg ünnepre készülődünk,
esteledik már.
Szobánkban a szép fenyőfa
teljes díszben áll.
Zöld ágain kis csomókban
puha vattahó,
tűlevél közt víg aranyszál,
fel-felcsillanó.
Itt is csillog, ott is ragyog,
mint a napsugár,
s csilingelő csöpp csengettyű
édes hangja száll,
akárcsak az erdőben a
dalos kis madár.
Csitt csak! Figyeld mit is suttog
szép fenyőfánk most neked?
-Halló itt az erdő beszél!
Sürgős fontos üzenet:
Kívánunk ma mindenkinek
szép fenyőfa ünnepet! 

59. Újra itt

Sziasztok! Gondoltam adok magamról életjelet ^^ Remélem sok-sok finom csokit kaptatok a Mikulás bácsitól. :) Szóval, most az a helyzet, hogy jövő hétig nem igazán tudok posztolni (zéhák), de van egy jó hírem. Úgy döntöttem, hogy írok én is egy blogregényt. :D Ugye milyen jó? Pontosabban, azt a regényemet írom tovább, amiről egyszer már beszéltem. Az --ha jól emlékszem-- tetszett is nektek. :) Szóval, ha bírjátok a vért, meg a szomorúságot, a kicsit extrém dolgokat, akkor olvassátok majd el. :) Persze, mint a legtöbb jó regényben ebben is lesz szerelmi szál, de hmmm..... nem is hinnétek milyen. :) Létrehozom az új blogot, és komiba linkelem az elérhetőséget. :D

58. A fény gyermeke folytatás

Végigjárattam a szememet a lépcsőn, és óvatosan ráléptem az első fokra. Minden egyes lépcsőfokra óvatosabban léptem, a ház állapotából kiindulva attól tartottam, hogy a végén az egyik még letalál szakadni alattam, de a lépcsődeszkák a nyikorgáson kívül nem tettek mást. A lábam még akkor is remegett, amikor megérkeztem a kis helyiségbe, ahova a rozoga lépcső torkollott. A fal mentén kezdtem el araszolni, és kézmagasságban végigjárattam a kezemet az oszladozó tapétán, míg végül megtaláltam a következő villanykapcsolót is. A lámpa pislákolt ugyan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy körbejárassam tekintetemet a helyiségben. A berendezési tárgyak itt sem okoztak csalódást, hiszen az egész szoba árasztotta magából a fényűzést és a pompát, még így, romos állapotban is. Közelebbről megszemléltem a bútorokat. Szembe fordultam a könyvespolccal, amin roskadoztak a vastag, bőr kötetes könyvek. A polc előtt egy ütött-kopott fotel állt, díszes, barokkot idéző fafaragással kicicomázva. Lassan odaléptem a könyvespolchoz, hogy közelebbről szemügyre vegyem annak tartalmát. Ugyan azt a címert véltem felfedezni minden egyes könyvön, és ettől a hideg végigfutott a hátamon. Kezdtem úgy érezni, mintha valami titkos szekta főhadiszállására kerültem volna, hívatlanul. A kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, és óvatosan leemeltem a polcról egy vaskos kötetet, hátha kivehető lesz, hogy mi van a címerre írva. Az arany betűk sokkal időtállóbbnak tűntek, mint a fafaragás, de túlzottan kicsinek bizonyultak ahhoz, hogy bármit is kiolvassak belőlük. Felcsaptam a könyvet a közepénél és belenéztem. A szavak furcsa nyelven íródtak, és a betűk is mások voltak, mint amit ismertem, és nem is hasonlítottak semmilyen, általam ismert nyelv írásjeleihez. Hirtelen megvilágosodtam, ami lényegében eléggé sokáig tartott. Rájöttem, hogy a címeren álló szöveg is ugyan ezen a nyelven íródott, ezért nem tudtam kiolvasni egyetlen szót sem.

·         Ezzel nem megyek sokra! – csattantam fel hirtelen és behajítottam a könyvet a társai közzé.

Idegesen átvágtam a kis helyiségen, már magabiztosabban kinyitottam az ajtót, és egy nagyobb, tágasabb szobába érkeztem. Rutinosan kerestem a villanykapcsolót és fel is kapcsoltam a lámpát. A szobát kémlelve megállapítottam, hogy ez lehetett hajdanán a nappali. Persze ebben koránt sem lehettem biztos, mégis ezt a hatást keltette. A helyiség nagyon üresnek tűnt, úgy festett, mintha az idők során -amíg üresen állt- kifosztották volna. A falakon körben ugyan az a zászló virított, megtépázva bár, de látszott rajta a családi címer. Szinte biztos voltam benne, hogy egy család címere látható elszórva, mindenhol a házban, de magam sem tudtam, hogy miért veszem ennyire nyilvánvalónak. Végig sétáltam a hatalmas szobában, a kezeimet végig járattam a bútorokon, megérintettem a megtépázott karnisokat, a kanapét, az összetört vázákat. Azonban semmi érdekeset nem láttam, ezért tovább haladtam egy szűk folyosó felé. Az általam nappalinak vélt teremből kiáradó fény beragyogta az egész folyosót. Ahogy a szememmel végipásztáztam a földet valami furcsa, különös, oda nem illő dolgot pillantottam meg. Lehajoltam, hogy kiderítsem mi az, és hirtelen hátrahőköltem. Tudat alattim hamarabb észlelte a veszélyt, mint ahogy képes lettem felfogni, mit látok. Berohantam a nappaliba és elbújtam egy kopott, szakadt, kanapé mögé. A friss sár, amit a folyosón láttam halálra rémített, hiszen azt jelentette, hogy nem vagyok egyedül. Percekig kuksoltam a kanapé mögé rejtőzve, hallgattam a neszeket a házban, de a recsegésen, ropogáson és nyikorgáson kívül nem hallottam mást, így nagy nehezen előmerészkedtem. Mégis, jobbnak láttam, ha eltűnök a ház közeléből, ezért átvágtam a nappalin, végigsuhantam a folyosón és felcsaptam a bejárati ajtót. Kiléptem az utcára. Egyszeriben megborzongtam, és észrevettem, hogy a fenti szoba ablakából nem is láttam, hogy a tájat hó borítja. Egy másodperc alatt a félelmem dühé változott. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy rövidnadrágban és topban, nem mellesleg mezítláb ott találom magamat egy isten háta mögötti helyen, ahol hó lepi be az egész tájat, miközben a házban idegen szektások járkálnak. Végül is, lefekvés előtt senki nem gondol arra, hogy egyik percről a másikra eltűnik az ágyából és egy különös, beteges helyen találja magát. Az ajtóban állva nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Fussak ki az utcára? Vagy maradjak a házban?

Tanácsot kérek! Arra gondoltam, hogy elküldöm az első 30 oldalt a kiadónak, hogy olvassák el, hiszen ha tetszik nekik, avagy nem maga a nyelvezet, a stílus a történet, ennyiből is meg tudják állapítani. Azt is tudom, hogy van még mit csinosítani az irományomon, hiszen ez még egy nyers változat, de kiadás előtt úgyis átdolgozzák a műveket, tehát mit gondoltok? Küldjem el így, vagy üljek neki kicsinosítani? 

57. :)

Sziasztok! Nem mondom azt, hogy van időm, inkább azt, hogy a dolgom helyett posztolok :) Nem is tudom, hol kezdjem. Először is talán ott, hogy a próba olvasás nagyon jól halad, eddig csak pozitív visszajelzést kaptam. Ennek nagyon örülök, kezdem elhinni, hogy talán tudok olyan alkotni, ami mást is érdekel. :D Hamarosan vizsgaidőszak, ami nem lesz álom, de legalább itthon leszek, és sokkal jobban be tudom osztani az időmet. Elhatároztam, hogy 2011.-ben elkészül A fény gyermeke, és szeretném még a nyári szünet előtt befejezni. Aztán lehet izgulni, hogy mit szólnak hozzá a kiadók. :D Egy kiadónak már elküldtem a szinopszist, ők azt válaszolták, hogy ha elkészül az egész, szívesen elolvasnák. Ez biztató. :P Vagyis, nem értek hozzá, de ha nem tetszene nekik, akkor szerintem egy az egyben elutasítottak volna. ^^

56. Próbaolvasás

Megkezdődött a próbaolvasás. :) Kíváncsi leszek, hogy milyen visszajelzést kapok. :D Az első 30 oldal olvasása történik jelenleg. Egyébként átírtam 200 oldalt. :) Szupi jó. :P