58. A fény gyermeke folytatás

Végigjárattam a szememet a lépcsőn, és óvatosan ráléptem az első fokra. Minden egyes lépcsőfokra óvatosabban léptem, a ház állapotából kiindulva attól tartottam, hogy a végén az egyik még letalál szakadni alattam, de a lépcsődeszkák a nyikorgáson kívül nem tettek mást. A lábam még akkor is remegett, amikor megérkeztem a kis helyiségbe, ahova a rozoga lépcső torkollott. A fal mentén kezdtem el araszolni, és kézmagasságban végigjárattam a kezemet az oszladozó tapétán, míg végül megtaláltam a következő villanykapcsolót is. A lámpa pislákolt ugyan, de épp elég fényt adott ahhoz, hogy körbejárassam tekintetemet a helyiségben. A berendezési tárgyak itt sem okoztak csalódást, hiszen az egész szoba árasztotta magából a fényűzést és a pompát, még így, romos állapotban is. Közelebbről megszemléltem a bútorokat. Szembe fordultam a könyvespolccal, amin roskadoztak a vastag, bőr kötetes könyvek. A polc előtt egy ütött-kopott fotel állt, díszes, barokkot idéző fafaragással kicicomázva. Lassan odaléptem a könyvespolchoz, hogy közelebbről szemügyre vegyem annak tartalmát. Ugyan azt a címert véltem felfedezni minden egyes könyvön, és ettől a hideg végigfutott a hátamon. Kezdtem úgy érezni, mintha valami titkos szekta főhadiszállására kerültem volna, hívatlanul. A kíváncsiságom legyőzte a félelmemet, és óvatosan leemeltem a polcról egy vaskos kötetet, hátha kivehető lesz, hogy mi van a címerre írva. Az arany betűk sokkal időtállóbbnak tűntek, mint a fafaragás, de túlzottan kicsinek bizonyultak ahhoz, hogy bármit is kiolvassak belőlük. Felcsaptam a könyvet a közepénél és belenéztem. A szavak furcsa nyelven íródtak, és a betűk is mások voltak, mint amit ismertem, és nem is hasonlítottak semmilyen, általam ismert nyelv írásjeleihez. Hirtelen megvilágosodtam, ami lényegében eléggé sokáig tartott. Rájöttem, hogy a címeren álló szöveg is ugyan ezen a nyelven íródott, ezért nem tudtam kiolvasni egyetlen szót sem.

·         Ezzel nem megyek sokra! – csattantam fel hirtelen és behajítottam a könyvet a társai közzé.

Idegesen átvágtam a kis helyiségen, már magabiztosabban kinyitottam az ajtót, és egy nagyobb, tágasabb szobába érkeztem. Rutinosan kerestem a villanykapcsolót és fel is kapcsoltam a lámpát. A szobát kémlelve megállapítottam, hogy ez lehetett hajdanán a nappali. Persze ebben koránt sem lehettem biztos, mégis ezt a hatást keltette. A helyiség nagyon üresnek tűnt, úgy festett, mintha az idők során -amíg üresen állt- kifosztották volna. A falakon körben ugyan az a zászló virított, megtépázva bár, de látszott rajta a családi címer. Szinte biztos voltam benne, hogy egy család címere látható elszórva, mindenhol a házban, de magam sem tudtam, hogy miért veszem ennyire nyilvánvalónak. Végig sétáltam a hatalmas szobában, a kezeimet végig járattam a bútorokon, megérintettem a megtépázott karnisokat, a kanapét, az összetört vázákat. Azonban semmi érdekeset nem láttam, ezért tovább haladtam egy szűk folyosó felé. Az általam nappalinak vélt teremből kiáradó fény beragyogta az egész folyosót. Ahogy a szememmel végipásztáztam a földet valami furcsa, különös, oda nem illő dolgot pillantottam meg. Lehajoltam, hogy kiderítsem mi az, és hirtelen hátrahőköltem. Tudat alattim hamarabb észlelte a veszélyt, mint ahogy képes lettem felfogni, mit látok. Berohantam a nappaliba és elbújtam egy kopott, szakadt, kanapé mögé. A friss sár, amit a folyosón láttam halálra rémített, hiszen azt jelentette, hogy nem vagyok egyedül. Percekig kuksoltam a kanapé mögé rejtőzve, hallgattam a neszeket a házban, de a recsegésen, ropogáson és nyikorgáson kívül nem hallottam mást, így nagy nehezen előmerészkedtem. Mégis, jobbnak láttam, ha eltűnök a ház közeléből, ezért átvágtam a nappalin, végigsuhantam a folyosón és felcsaptam a bejárati ajtót. Kiléptem az utcára. Egyszeriben megborzongtam, és észrevettem, hogy a fenti szoba ablakából nem is láttam, hogy a tájat hó borítja. Egy másodperc alatt a félelmem dühé változott. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy rövidnadrágban és topban, nem mellesleg mezítláb ott találom magamat egy isten háta mögötti helyen, ahol hó lepi be az egész tájat, miközben a házban idegen szektások járkálnak. Végül is, lefekvés előtt senki nem gondol arra, hogy egyik percről a másikra eltűnik az ágyából és egy különös, beteges helyen találja magát. Az ajtóban állva nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Fussak ki az utcára? Vagy maradjak a házban?

Tanácsot kérek! Arra gondoltam, hogy elküldöm az első 30 oldalt a kiadónak, hogy olvassák el, hiszen ha tetszik nekik, avagy nem maga a nyelvezet, a stílus a történet, ennyiből is meg tudják állapítani. Azt is tudom, hogy van még mit csinosítani az irományomon, hiszen ez még egy nyers változat, de kiadás előtt úgyis átdolgozzák a műveket, tehát mit gondoltok? Küldjem el így, vagy üljek neki kicsinosítani? 

57. :)

Sziasztok! Nem mondom azt, hogy van időm, inkább azt, hogy a dolgom helyett posztolok :) Nem is tudom, hol kezdjem. Először is talán ott, hogy a próba olvasás nagyon jól halad, eddig csak pozitív visszajelzést kaptam. Ennek nagyon örülök, kezdem elhinni, hogy talán tudok olyan alkotni, ami mást is érdekel. :D Hamarosan vizsgaidőszak, ami nem lesz álom, de legalább itthon leszek, és sokkal jobban be tudom osztani az időmet. Elhatároztam, hogy 2011.-ben elkészül A fény gyermeke, és szeretném még a nyári szünet előtt befejezni. Aztán lehet izgulni, hogy mit szólnak hozzá a kiadók. :D Egy kiadónak már elküldtem a szinopszist, ők azt válaszolták, hogy ha elkészül az egész, szívesen elolvasnák. Ez biztató. :P Vagyis, nem értek hozzá, de ha nem tetszene nekik, akkor szerintem egy az egyben elutasítottak volna. ^^

56. Próbaolvasás

Megkezdődött a próbaolvasás. :) Kíváncsi leszek, hogy milyen visszajelzést kapok. :D Az első 30 oldal olvasása történik jelenleg. Egyébként átírtam 200 oldalt. :) Szupi jó. :P

55. Csak úgy

Senki ne haragudjon, hogy kevesebbet vagyok fent, mint eddig. Ennek csak egy oka van: gőzerővel írom a regényt. :) Akiknek ígértem, hogy írok üzit, azok se aggódjanak, hamarosan megteszem, csak legyen egy kis szusszanásnyi időm. :)

Egyébként a regény nagyon szépen alakul. :) Puszi, Dawn

[megjegyzés: nem vágtam ki a pikánsabb jeleneteket. :) De, hogy mennyire megyek bele a dolgokba, az maradjon még egy kicsit az én titkom. :)]

54. decisions, decisions.... i decided

Megszületett a döntés: Igen, lesz második rész. Sokáig forogtam azon, hogy legyen-e második része A fény gyermekének, de ma úgy döntöttem, hogy a történet oly annyira a szívemhez nőtt, hogy nem hagyom úgy abba, ahogyan lezártam az utolsó fejezetet. Noha a történet, kerek egész lenne még egy rész nélkül is, úgy gondoltam, hogy lehet még fokozni. Félig elkészült a második rész cselekmény vázlata is, és már az új cím is megszületett. :) Gondoltam megosztom veletek, még ma. :)

Sokat morfondíroztam, de végre valahára határozott vagyok. :D Ez csuda jó :D Olyan, mintha egy kő esett volna le a szívemről. :D Magam sem értem, miért nem hoztam meg a döntést előbb.
Jó éjszakát :)

53. Átírás

Sokkal jobban haladok az átírással, mint azt gondoltam. Nem akarom elkiabálni, de szerintem az őszi szünet alatt sikerül átszerkesztenem az egészet E/1-be. Egyszerűen csodálatos, ahogy a történet egy szemléletváltással, mennyire képes megváltozni. Emma szemszögéből a szerelmi szál sokkal dominánsabb szerepet kapott, szerintem ezerszer élvezhetőbb lett, mintha maradt volna a régi forma. Igaz, így le kell mondanotok Edmund érzelmeinek megértéséről, de úgy gondolom, hogy ez valamelyest fejleszti a kreativitást. Mindenki képzelje el maga, hogy hogyan élhette meg Edmund az egész történetet, alkossátok meg a saját Edmundotokat. Én személy szerint sokkal inkább szeretem az olyan könyveket, ahol az író nem rág mindent az olvasó szájába, hanem lehetőséget hagy a saját képzelőerő kibontakozására. :) A regény átcsap egy kicsit érzelmesebb témákra, az akció -- legalábbis az elején -- háttérbe kerül. Ezzel szerintem a hölgyolvasóknak fogok kedvezni, hiszen -- jó esetben --  mindannyian átéltük már, hogyan alakul ki egy szerelem, vagy legalább egy vonzalom egy másik fél iránt. Az úr olvasóknak sem kell azonban megijedniük, hiszen így sokkal inkább beleláthatnak, mi is folyik egy nő fejében, azokban a bizonyos első pillanatokban. :) A "tetszem neki? Vajon mit gondol? Rámenős vagyok? Tegyem/Ne tegyem? Mit fog gondolni és a hasonlók," (amelyeken általában mindenki végig megy, nemtől függetlenül) teljes mértékben megnyilvánulnak az első pár fejezetben.  

52. Ajándék. (Mivel van egy kis tartozásom).

Ígértem nektek, hogy felteszek egy újabb oldalt az új regényemből. Ha nem baj, akkor inkább a régit mutatnám meg, újabb formában. Teljesen át (sőt, hozzá!!!) írva, ti láthatjátok először. Kíváncsi vagyok, milyen reakciót vált ki. Nem akarok befolyásolni senkit, de nekem így sokkal jobban tetszik. Tehát akkor:

                                  A FÉNY GYERMEKE

                                       1. fejezet   (részlet)

Zilálva ébredtem. Gyorsan felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen álló kislámpát és körbenéztem, de az ósdi, nagy ruhásszekrényen kívül – ami már gyerekkorom óta uralja a szobám nagy részét – semmi mást nem láttam. Hirtelen valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. A zsigereimben éreztem, mintha valaki figyelne. „ Kezdesz becsavarodni Emma” suttogtam magamnak, majd még egyszer körbetekintettem a lila tapétás padlásszobában és visszafeküdtem aludni. Reggel egy ismerős illatra ébredtem. Enyhén odakozmált pirítós illat csapta meg az orromat. Magamra kaptam a kedvenc köntösömet és lesiettem a konyhába, de nagy meglepetésemre nem találtam otthon senkit. Az asztalon egy kis cetli hevert, nekem címezve. A kezembe vettem és olvasni kezdtem: „Reggel telefonáltak, hogy a nagyi eltörte a lábát. Sarah-val elutaztunk hozzá. Nem akartunk felébreszteni. Holnap este érkezünk. Szeretlek, puszi. Anya”.

• Hát ez fantasztikus! – fakadtam ki. – Nem elég, hogy nem szóltak, hogy mi történt a nagyival, de még itt is hagynak egyedül, két napra. – zúdítottam szóáradatomat a hűtőszekrényre.
  Nevetségesnek éreztem magamat, ezért inkább lekaptam a tányérról egy pirítóst, megkentem jam-mel, hogy betömjem vele a számat. A félelem és a düh egyszerre kavargott bennem. Alattomosan elárasztotta az agyamat. Nem is tudtam megmondani, hogy igazán mitől is félek, csak azt tudtam, hogy köze van a különös, hajnali érzéshez. Gyorsan magamba tömtem a pirítóst és felbaktattam a lépcsőn, hogy vissza feküdjek aludni. Imádtam a szombatokat, mert nem kellett iskolába mennem. Ledobtam a köntösömet a földre, lekapcsoltam a kislámpát és bebújtam az ágyamba. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor szenderedtem el, de nagyon furcsát álmodtam. Egy sötét szobában álltam, ahol csak az ablakok felől szűrődött be egy kevéske fény. Óvatosan odalépdeltem a legközelebbi, molyrágta fakeretes ablakhoz és kinéztem rajta. Egy éjjeli utca látképe tárult a szemeim elé, a fény pedig egy utcai lámpából származott.
• Hahó! – nyögtem fel halkan, de őszintén reméltem, hogy senki sem fog felelni.

Percekig álltam a szoba sötétjében, végül összeszedtem minden bátorságomat, és az ajtóhoz lépdeltem. A padlódeszkák régiek voltak és porosak. Minden egyes lépéssel egyre több por került a levegőbe. Megkerültem a baldachinos ágyat, és a padlódeszkák recsegésének a kíséretében eljutottam a barna, tömör faajtóig. Lassan, remegő kézzel megfogtam a kilincset és lenyomtam. Kattant a régi zár, az ajtó megnyikordult, majd lassan kinyílt. A várt hatás elmaradt. Tudat alatt valami borzalmas, félelmetes látványra számítottam, de egy átlagos folyosót pillantottam meg a beszűrődő, szórt fényben. A kezemet végig járattam a tapétán és megtaláltam a villanykapcsolót. Lenyomtam és a halovány fény elárasztotta a folyosót. A falakon halvány zöld tapéta díszelgett, amit vastagon belepett a por és a penész. A bútorok nagyon ízlésesek voltak, hasonlóak azokra a darabokra, amelyeket régi kastélyokban lehet látni. Egyértelműen jelezték, hogy tulajdonosuk nagyon gazdag ember lehet. Közelebbről látható volt, hogy minden egyes darabon megtalálható egy kézzel faragott címer. A látottakból kiindulva arra következtettem, hogy talán egy régi, családi címer lehet. Végigjárattam a kezemet a fafaragáson, és letöröltem a címerről a port. Lehajoltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem. Azon egy hatalmas, erőteljes ló állt, szétterpesztett szárnyakkal, és a szájában tartott valamit, de nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mi lehet az. A címert körbe fonta egy bevésett szöveg, de az hogy mit írtak oda, kivehetetlen volt. Az ujjamat beletöröltem a nadrágomba, hogy letisztítsam róla a port és tovább sétáltam a folyosón. Számoltam a lépteimet. 10 lépés után egy fordulóban találtam magamat, aminek a végén egy lépcső kapott helyet. A fordulóban megtaláltam a következő villanykapcsolót, így azt is felkattintottam.